2015. 12. 23.

Dinnyehéj

Szólj hozzám!

Ott ülne a fa mellett, öblös csíkos foteljében, hatalmas henteskezével komótosan kötözné az apró aranycukrokat. Olyan, mintha egy nyugodt, ősz bölény horgolna egy kis kesztyűt, annyira nem illik az óriás tenyérbe a vékony cérna. Közben elmesélné, hogy náluk a tanyán mindenkinek csak egy fél darabka jutott az édes semmiségből, és hogy a Bözse mindig leharapta a madzagról az ő darabkáját is még vízkereszt előtt, pedig az nagy bűn volt. Könnyes szemmel nevetne, hogy hú, de jól kikapott a Bözse, majd jóízűen elmajszolna a kezéből egy kötöznivalót. Igazából azt mondta, hogy jól elverték, de azt mi úgysem hittük el. 

Hat éve veszítettük el a Nagypapát, lassan ért véget az élete, aztán egy csapásra elaludt műtét közben. Elég volt a nyolcvanhárom évnyi küszködés. Úgy esett ki karácsonyi ünnepeinkből, mintha a Húsvét-szigetek egyik szobra dőlt volna a tengerbe. Néhány nap múlva újra fát állítunk. A szerepek változtak, az ünneplő gyülekezet gyarapodott. Már nem minket vezetnek kézen fogva a csillagszórók elé, berobbant az új nemzedék. Nagypapa milyen jót mosolyogna rajtunk. Kézbe sem merné venni a legkisebbet, Larát. Unokabátyám, az égig érő mérnök valahol Németországban ismerte meg újvidéki feleségét, egy tősgyökeres szerb lányt, aki egy jobb élet reményében ment Németországba. Megtalálta. Lara, a lányuk német-magyar-szerb. Együtt legóznak a szőnyegen Valentinával. Akinek az édesanyja – másik unokatestvé- rem – megunta a merev és hideg, az ő vérmérsékletére undokul válaszolgató Németországot, és Barcelonába költözött, a napos boldogságba. A katalán Antonio karjaiba. Nem adta fel légikísérői munkáját, repülővel jár haza dolgozni, ha szólítja a kötelesség és a menetrend. 

Mondom, hogy csak nevetne rajtunk Nagypapa. Neki a piac és a vágóhíd között volt az utazni való távolság. Pedig még négy évtized sem telt el, hogy anyám nővére, Erzsike beleszeretett Walterba, és lett a család első kivándorlója, elindítva a gyerekei által továbbgörgetett lavinát. Idén fél Európát ültetjük a karácsonyi asztal köré. Fél Európát és majd’ az összes kisebbséget. Akik kimaradtak, székelyek, tótok, csak azért nem a mi fánkon gyújtanak gyertyát, mert az apai ágon korán haltak. Hát így várjuk mi Budán, a Dunánál a szentestét. Ezt nem érti a sok okos, aki nemzetről, be- és kivándorlásról tart előadást azoknak, akik meg is élik. 

A legfontosabb üzenetekhez úgysem kell közös nyelv. A család az egyetlen horgony, amely megtarthat minket a történelem, a századok hullámzó óceánjában. Nálunk senki sem akar elsodródni. Senki sem akar messze kerülni az ősz bivaly világától, aki csak ülne a csíkos foteljében, és arra a bizonyos elúszó dinnyehéjra gondolna karácsonyeste is...
Tovább...

2015. 07. 06.

Stábérdek

Szólj hozzám!
Minden uralom igazolásra szorul. A hatalmasok folyamatosan igyekeznek bizonygatni önmaguk hatalmának az érvényességét, a jogot, miszerint az ő uralmuk a lehető legjobb az uralmuk alatt lévőknek. Maguk az alattvalók pedig engedelmeskednek. Miért teszik? Félelemből, érdekből, megszokásból, apátiából és rajongásból. Az utóbbi a hatalmasok igazi becses vágya, elérni az alattvalókban reflexióként kialakuló belső morális indítékot. A hatalom stabilitásának és hatékonyságának legfőbb habarcsa ez. Amikor képesek hinni a rend érvényességében. Az, hogy pontosan miben kell hinni, nem lényegi, nem kell, hogy létezzen is az igazoló eszme. Ott az uralkodó, maga.

Max Weber a modern szociológia alapító atyja az egyes uralmi formákat aszerint különbözteti meg, hogy milyen módon igazolják uralmukat, azaz, hogy min nyugszik az alávetettek hite. Az uralom egy fajtája így maga a karizmatikus vezető személye.

Orbán Viktor karizmatikus egyéniség. Maradva Webernél és az általa megalkotott fogalomnál, a karizmatikus uralom a vezető rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul, aki lehet hős hadvezér, sámán, próféta vagy akár diktátor. Ám a karizmának van egy érdekes tulajdonsága, csak akkor működik, ha beigazolódik. Ha a hadvezér csatát nyer, a sámán elűzi a rossz szellemet vagy a diktátor erős nemzetet épít. Az alattvalók önként és szabadon elismerik nagyságát.

Weber az alattvalók tömegét két részre osztja. Egy úgynevezett stábra, az uralkodót körül vevő szűk körére, illetve magára a népre. A stábnál a feltétlen hit a hatalmat gyakorlóban elengedhetetlen. Ám ez a kapcsolat nem ilyen egyszerű, ugyanis kétoldalú. Az uralkodó is hisz a tagok erejében, és bízik abban, hogy feltétel nélküli odaadásuk termékeny lesz. Neki is, nekik is. Mégis a stáb kiválóságainak élete állandó küzdelem. Versenyezni kell a figyelemért, a jó feladatokért, a jó pozícióért. Így kialakul a dilemma:, a stábból mindenki imádja az uralkodót, ám mindenki utálja egymást. Ezt feloldani csak az uralkodó tudná, de minek. Nem érdeke, a megosztás az ő hatalmának fontos pillére. De egy országos kampány például jó igazodási támpontot adhat a stábnak, képes egészen pontosan meghatározni, hogy kinek hol a helye a gépezetben. A rendszer pedig működik. A mechanizmusok egymást erősítik, az üzenetek célba érkeznek, a pénzek a megfelelő helyre vándorolnak.

A magyar társadalom pedig nem ügyekről társalog, hanem dolgokról, rajongás és érdek nélkül is elhiszik amit a tévében mondanak, a plakátra írnak, és az újságba olvasnak. Miért ne tennék? A kommunikáció attól működik, mert van az adó meg van a vevő. Köztük pedig egy csatorna. Egy nagyon drága, nagyon jól szervezett, nagyon egyszerű üzenetre épülő kampányt pedig a legegyszerűbb befogadni, főleg ha ömlik mindenhonnan. A vevő pedig hagyja, hogy rázúduljon, mint egy vízesés, vagy odébb áll, hogy csak cseppekben nedvesedjen át az inge. Egy idő után úgyis ott áll majd mindenki vizesen.

Ám visszatérve a nagy gondolkodóhoz, Weberhez, abban bizonyosan igaza van, hogy “ha az uralkodó sokáig nem tud sikert elérni, s mindenekelőtt: ha vezetése nem hozza meg az alávetetteknek a jólétet és boldogulást, akkor valószínűleg elveszti karizmatikus tekintélyét". Így lesz. De addig hogy lesz?
Tovább...

2015. 03. 10.

Rousseau és a nők

Szólj hozzám!

Jean-Jacques Rousseau életműve a modernség elgondolásának első nagyszabású kísérlete. Amikor a kor nevet adott magának, és „a lumière századaként”, illetve „az ész századaként” aposztrofálta önmagát, a keresztelővel jelezte, hogy tudatában van különleges helyével a történelemben, hogy érzi és felismerte a korábbi korokkal szembeni másságát. Rousseau új világot teremtett, tagadhatatlanul a felvilágosodás szülöttje volt, olyannyira elkötelezett képviselője, mint amennyire bírálója. Ez az állandó kettősség meghatározó Rousseau munkásságában, lám ez az esszé is látszatra egy feloldhatatlannak tűnő ellentét köré épül. Hatásos felütésnek mondhatnánk, hogy az ellentét egyetlen kibékítője csak maga Rousseau lehet, az ő esetében a szexizmus és a feminizmus egy lapon említhető, hiszen a fogalmak létrejöttében is mondhatni bábaként asszisztált. 

Hála a felvilágosodás nagy gondolkodóinak a polgári társadalmak jogrendszerének alapvető elve és értéke a törvény előtti egyenlőség eszméje. Ám a modern gondolat, a közélet meghatározó sarokköve, nem volt általános, mivel a magán szférában, azaz a családban nem volt értelmezhető. Lényegében a közélet-magánélet szétválasztása és a férfiak-nők a két különböző szférához való hozzárendelése fedi el a mai napig a nők alárendeltségét, mivel a fontos, a lényeges az, ami a közéletben történik – állapították meg azok, akik abban részt vettek, vagyis a férfiak. Mivel a nők képtelenek érzéseiket és vágyaikat a ráció követelményeihez igazítani, a nőkből hiányoznak azon tulajdonságok, amelyek a férfit képessé teszik politikai alkuk levezénylésére. Ezek a fogalomalkotó férfiak tudományosan akarták meghaladni a korábbi korok nézeteit, ám a nők helyzetének kérdésében az előítéletek olyan mélyen gyökereztek, hogy a hagyományos családon belüli szerepek teljesen magától értetődőnek tűntek. Ezen az értelmezési kereten belül, számít Rousseau szinte már-már feministának. Egy a felvilágosodás koránál is régebbi gondolatot ágyaz új köntösbe, a „szürke eminenciás” érvet vetíti a nőkre. Emil című művében nyíltan fogalmaz: Valójában a nők irányítják a férfiakat, mivel a férfiak képtelenek ellenállni a nők vonzerejének. 

Rousseau jellemének talán legsajátosabb vonása az, hogy folyamatos küzdelmet vívott önnön esendőségével. Terentiust idézve: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. „Behódolását” elismeri az emberi természet velejárójaként, amolyan bocsánatos bűnként tekint erre, amely ellentétes az igazán egzakt elképzelésével, amely a női és férfi szerepeket illeti. A férfi és a nő Rousseau szerint két hasonló teremtmény tökéletesen eltérő formában megalkotva. Míg a férfi lelkialkatát az aktivitás és erő, a nőét a passzivitás és gyengeség jellemzi. A nő élete végéig kiskorú marad. Előbb apjának, majd férjének alárendelve él. A férfi cselekedeteiben saját autonóm egyéniségét követheti, a nő ezzel szemben köteles a közvéleménynek, a konvencióknak engedelmeskedni. Mint a házias erények, a kecses modor, a mély érzelmek kibontakozása, az odaadás művészete. A nő „jól olvas a férfi szívéből”, szellemes társalgó, kiváló megfigyelőkészséggel rendelkezik. Passzív háttér támogató funkciójával, a férfi aktivitását növeli, így törekedve együtt az ideális harmóniai megteremtésére. A legbefolyásosabb, legerősebb nők az akaraterejükkel uralkodnak. 

Az ideális nőről alkotott elképzelését jól érzékeltetik a következő sorok: 

"Sophie nem szép, de az ő oldalán a férfiak elfelejtik a szép nőket, a szép nők pedig elégedetlenkednek önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható. De minél tovább látja az ember, annál inkább megszépül. Nyer ott, ahol annyi más veszít; amit pedig megnyert, többé nem veszti el. [...] Nem kápráztat el, de érdekel." 

Az, hogy a kérdéskörben gondolkodó nőnek, jelenleg nekem, mennyire szimpatikus ez a leírás, szeretnék e én ilyen Sophie lenni már egy másik kérdés. Rövidtávon soha, hosszútávon mindig. Ismét egy Rousseau -féle kettősség. A szürke eminenciás szerep viszont mindenképpen megfelel.
Tovább...

2015. 03. 07.

Ki vagyok?

Szólj hozzám!
Mark Zuckerberg Barcelonában
A mobilod te vagy. Óriás teremben csillogó ledeken virít az üzenet, stroboszkópok pumpálják a lényeget az agyakba, mellé üvölt a basszus. Furcsa állapot. Közben mindenki szorongatja “önmagát” a kezében, mobilról tudósít, hol is van, kit és mit is hallgat. De erről tényleg beszélni kell. Korunk egyik nagy teremtője, Mark Zuckerberg látványos felvezetője zajlik a színpadon. Pár éve még nagy sikerű sci-fit ihlethetett volna a jelenet. De a 2015-ös Mobil Világkongresszus (MWC) maga a valóság.

Aztán megérkezik ő, a szürke pólós, mosolygós milliárdos, a Facebook atyja, online napjaink egyszemélyes rendezője. A Facebook rég túl van már az egymilliárd felhasználón, s mint kiderül, már nem emberben, hanem földrészekben gondolkoznak.

"Az ember hálózatban él. Ilyen a család, a munkahely a barátok a klubok, megannyi csoport, amely körülvesz minket. A hétköznapok a Facebookra költöztek. Most ott beszélünk, szervezünk, hirdetünk. Mindezt egy helyen."- kezdődik a sűrű fél óra.

Mark Zuckerberget a színpadon a világ legnagyobb mobilszolgáltatói veszik körbe. Úgy ül ott, mint a Messiás, mindenki tőle várja a megoldást. A legjobb persze az lenne, ha valami közöset találnának ki. Mármint a haszonra, mivel ezidáig Zuckerber és a Facebook fölözött le csaknem mindent. A hálózatépítők pedig öntötték a pénzt a fejlesztésbe, de ezt mintha másnak tették volna. Nem őszinte a rajongás. Pedig tény, a Facebook hozta el nekik a lehetőséget, hogy mindenkit rászoktassanak a netezésre. A fejlődő országok kerültek a fókuszba, hiszen ott rejlik még az a maradék 20 százalék – akik nem kötődnek online hálózathoz. Az egész távközlési iparág arra törekszik, hogy ez változzon. A Facebook és a partnerei az Internet.org nevű projekt keretein belül nyújtanak ingyenes szolgáltatásoknak, Afrikában például egészségügyi információk elérését biztosítják. Tanítanak, tágítják a hálózatot, cél a 100 százalék.

Engem az intró nem hagy nyugodni: a mobilunk tényleg mi magunk vagyunk? A benne rejlő adathalmazból alakulunk, tényleg megszületett az Én2.0? A Foresight Future Identities (2013) a következő tíz évre azt jósolja, hogy az internet nem egy újfajta identitást termel, hanem abban játszik szerepet, hogy felismerjük: kulturálisan és kontextuálisan sokkal összetettebb jelenség a személyiség, mint azt korábban gondoltuk. A jelentés arra a következtetésre jut, hogy az offline és az online identitás megkülönböztetése a következő évtizedben már lényegtelenné válik, s a lét különböző aspektusai digitálisan jelennek meg. Igen, itt Barcelonában minden erről szólt. Egy "share" napjaink legpuritánabb önkifejezési formája. 
Tovább...

2015. 02. 04.

Ázsia kertvárosa

Szólj hozzám!


Szingapúr a világ legjobban működő kertvárosa, apró állam az egyenlítőn. Nehéz, párás levegőjében tombolna a természet, ha nem szelídítené megannyi láthatatlan botanikus, az utcáin tilos a rágózás, nincs leváló járdaszegély, szemetet sehol sem látni. Rend van, gazdagság és fegyelem. Égig érő felhőkarcolóiban úgy folyik át öt földrész pénze, mint a kerti öntöző csapokon a víz. A Malajzia és Indonézia közé préselődött sziget mintegy 60 év alatt vált a feltörekvő országok követendő példájává, az utolérhetetlen etalonná és egyben vakító csodaországgá. A demokrácia szót viszont mintha kifelejtették volna a politikai szótárból. 

Egy pláza
Supertrees, Gardens by the Bay
5,4 millióan lakják, legtöbbjük kínai, de laknak itt még malájok és indiaiak is. Ők, így együtt lennének a szingapúriak, akik sajátos módon az úgynevezett Singlisht beszélik, egy angolszerű nyelvet, amely a hivatalos nyelv is egyben. Az, hogy mindenki beszél angolul, nem a gyarmati múlt hagyatéka, és ezzel nem is csak az ott élő kevés nyugati embernek adott gesztus, hanem mert az ország nyelve a világgazdaság nyelve, ugyanis Szingapúrban minden az üzletről szól. A gazdasági csoda pedig a rendszert szilárdítja. Szikla keménységűre. 


Egy diktatúra akkor sem jó, ha sikeres, ám vitathatatlanul sokkal elviselhetőbb. Szingapúrban az egypártrendszer dinasztikus módon szerveződik, a PAP (People’s Action Party) alapítója, Lee Kuan Yew az úr a házban. Igaz, papíron távozott a hatalomból, jelenléte mégis mindent áthat. A méregdrága dizájnerboltok polcain is ő néz ránk, műanyag babaként hirdeti ars poétikáját: ő egész életét Szingapúr felemelkedésének szentelte, amíg lélegzik, nem engedi lerombolni azt. Buja kreativitással születnek újabb és újabb posztok a kormányzatban, látszólag szerény elnevezéssel „rangidős miniszter”, „miniszterelnöki főtanácsos”, ám egy valamennyiben közös: vagy Yew, vagy fia, Loong, de mindenképp egy Lee ül a kormányrúdnál, Szingapúr élet-halál uraként. A család számos tagja tölt be fontos posztot állami cégeknél és minisztériumoknál, ám ez a fajta kivételezés Szingapúrban sajátos színezet kap. A helyzetbe került családtagok a legjobb iskolákban végeztek, az adott területen kiváló diplomájuk van, folyékonyan beszélnek több nyelven, és kikezdhetetlen a szakmai felkészültségük. Mr. Lee fia nem csak azért lehetett miniszterelnök, mert az államalapító miniszterelnök pártvezér elsőszülöttje, hanem azért is, mert gond nélkül mondja el a nemzeti ünnepen szokásos köszöntőjét angolul, kínaiul és az ott szintén hivatalos maláj nyelven, emellett remek pénzügyi szakember, tökéletes vezető. A dinasztia alapítója szigorú családfő, egy Lee-nek tökéletesnek kell lennie. 

Lee Kuan Yew
Így aztán ez a nagy családi tanács egy emberként gyakorolja a hatalmat, mindenféle fékek és időt rabló egyeztetések, viták nélkül, létrehozva a világ egyik legerősebb gazdaságát, amelyben az emberek jól keresnek, sokat utaznak, de nem olvashatnak Playboyt, nem rágózhatnak a metrón és nem szidhatják a miniszterelnököt. Az életet áthatja az erkölcsös szigor, a tökéletes rend. Szingapúrban a gazdagság és a siker nem hozza el a nyugatias, demokratikus értékrendet. A független igazságszolgáltatással és a szabad sajtóval csupán egy párt uralmát lehet szolgálni. Egy vezetőt kell szeretni. De ez az egy valóban naggyá tette, sőt a legnagyobbá a hatalmak által letiport kis kikötőt, amely jelenleg a világ egyik tengeri kereskedelmi és pénzügyi központja. A többi a történelem dolga. Majd megítéli, naggyá, gazdaggá, tette-e Lee Szingapúrt, vagy a temérdek pénzen börtönszigetté. Ma az előbbire szavaznék. Ázsiában azért máshogy mennek a dolgok. 

Fernando Botero: Bird
Tovább...

2014. 12. 23.

Túl a vágyakon

Szólj hozzám!

Ha minden jól ment, csak hét óra után bőgtem el magam. Aranyló csomagolópapír-halom tetején ültem a legszebb ruhámban, és ömlött a könnyem. Az aggódó szülőpár tétlenül tördelte a kezét, hát megint csak nem találtuk el! Vigasztalás gyanánt egy oldalpillantást vetettek a másik kettőre, akik békésen játszottak a pár perces mackóval és élénken nézegették a képeskönyveket. Csak a középső üvöltött. 

Gyerekkoromban mindig december elsején voltam a leggyorsabb. A szoba és a fürdő közötti táv megszűnt létezni, lábam csak érintette a padlót, kezem már az első ajándék madzagját tépte. Az adventi naptár beborította a fürdő ajtaját. Minden reggel kalapáló szívvel ugrottunk és bontottunk. Így közeledtünk az ünnep felé. Ezzel a módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem az elviselhetetlenségig fokozni. A hónap közepén, érezve a szenteste közelségét, már állandóan ideges voltam, éjjelente félrebeszéltem, dadogva rebegtem vágyaimat Apának. Mit is akartam? Nagyjából mindent. Kiskonyhát és sílécet, matricaalbumot és beszélő halat, a halnak barátokat, akikkel beszélgetni tud, meg hozzá meselemezt, hogy sose unatkozzanak. Ezenfelül akartam még egy indiánsátrat, továbbá Amerikát meg a Szváziföldet, egy koalát és a Holdat. Mindezt abba az aranyló papírtengerbe csomagolva, amelynek a tetején ültem és bőgtem. 

Gyerekként úgy általában mindent akartam egyszerre, ami az élet. Száguldást a bicajon és utazást apám autójával, a nagyi diós Ferdinándját és anya meséit, húslevest és testhossznyi győzelmet az úszóversenyen. A mindent, úgy éreztem, karácsonykor lehet egyedül megkapni. De olyan gyorsan vége lett. Amikor csengetett az Angyalként működő apa, már nem láttam és hallottam, izzadtam és magamban beszéltem, izgága szemekkel az ajándékok alakját vizslattam, miközben hamisan üvöltöttem a Mennyből az angyalt. Majd rohantam és bontottam. Láttam egy indiánsátrat meg legót, ott volt a beszélő hal meg a síléc is. A húgom a beszélő dínót, a hal leendő barátját szorongatta a kezében, a nővérem egy Amerika-térképet böngészett. Ott volt az egész világ – mégsem volt elég. Nem éreztem a mindent. És bőgtem, mert nem értettem. Nem értettem: az élet nem olyan egyértelmű, hogy a jó dolgok után az ember boldog, a rosszak után meg fáj. A hegymászókkal is akkor történnek a balesetek, ha elérték a csúcsot. Ha megélték a vágyaikat. Nem tudnak mit kezdeni az izgalom utáni ürességgel. Az érzéssel, hogy nincs titok többé.


Tovább...