2009. 09. 18.

Fiúk még Berlinből!

Szólj hozzám!
A félkegyelmú olasz:

Tipizálni utálok, de ha egyszer valaki annyira klisé, nem állom meg szó nélkül. Stefánó az olasz alfahím, a létező összes kötelező kellékkel megáldva, mint fekete göndör vállig érő haj, atléta termet, huncut félmosoly, akcentus és barna szem. De milyen szemek? A teljes kifejezettlenség, a feneketlen kút, az ostobaság maga. Ha belevilágítottam volna a retinájába, még a fény mibenlétét sem tudta volna hova tenni. Segghülye volt, elnézést. Viszont gyenge szellemi képességeihez hihetetlen öntudat párosult. Ha például nem tudta valaki visszakézből, hogy kicsoda, magából kikelve, üvöltötte, hogy „Én Stephano vagyok”. Nem is értem, hogy valaki ezt a létfenntartáshoz elengedhetetlen információt, hogyan merészelte, nem megszerezni, még Stephano megpillantása előtt. Egy szót nem beszél idegen nyelven természetesen, nem is érti, hogy mire való az egy külföldi csereprogramban. Mindent széles cinkos mosolyával próbál kompenzálni, és persze minden buliban ott van. Az oktatásban nyilvánvalóan nem vesz részt, a kredit szóra, azt hitte egy Coctail, és halvány fogalmas sincs róla, hogy hol az egyetem, még akkor sem, amikor a pincéjében táncol és Senoritázik minden pénteken. Ehhez képest, fürtökben csüngenek róla a német bigék, búgva abba az istenverte olasz fülébe a szót, amit a legjobban szeret: „oh, Stephano”!

A filmesztéta lengyel

Szokásos pénteki albérleti party, nem volt egy bonyolult csillagászati feladat kiszúrni a ragyogó mosolyú helyes surfös lengyel hímet. Kellemes kis oldalpillantások, kis iszogatás, gyors számcsere. Másnap kedvenc alternatív kocsmámban sokat ígérő első randi. Felhőtlen séma csevegéssel nyitunk, ki kicsoda, mit csinál, honnan jött, mit tanul stb. Rátérünk a hobbik, illetve kedvencek vonalra, rögtön kitör belőle, hogy szereti a Filmeket. Jaj de izgalmas, hogy te milyen egyedi is vagy fiam! Persze mosolygok, és tárt fülekkel hallgatom, mert olyan helyes amikor magyaráz. Az első tíz percben. Akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy nem szereti a filmeket, hanem szinte szexuális viszonyban áll velük, rajongó, és eszement módon tájékozott. Az előadás kezdett igencsak hasonlítani a nagyelőadóban megszokott tudományos konzultációra, és mikor hozzá akartam volna tenni valamit, esetleg terelgetni a témát, vagy csak simán viccelődni, elhangzott a később 10 percenként ismétlődő félmondat! „Neharagudj, megengednéd, hogy befejezzem?” Hát, hogyne. Amikor 2 óra, 3 bor, és lefele igyekvő szemekkel, azt hittem vége a kínzásnak, akkor lendült csak bele. Felállt, és az előre elkészített, email címét tartalmazó cetlikkel, kezdte járni a körülöttünk lévő asztalokat, filmes tanácsokat osztogatva, illetve kisebb kutatást végezve különböző témákban, mint például, hogy mi is a többi nyugodtan, békében iszogató embereknek véleménye Almodovar kimagasló munkáságáról. Volt, hogy le is telepedett vitatkozni, szónokolni, okoskodni. Nekem ez a szabadulási lehetőséget jelentette, űzött vad gyorsaságában hagytam el a helyet. Ideje sem volt utánam szólni, ha még akart volna sem, mert igazán nem volt szokása, félbe hagyni egy mondatot.