2011. 09. 17.

Maradni nem szégyen

2 komment

Féltve óvott szombat estéimet mostanság rendre búcsú bulikon töltöm. Kissé fásultan kong már: „sok sikert” – ennyi a velős útravaló. Unottan koccintok egy idegen városra, reflexszerűen adom meg külföldi barátaim email címeit és ígérek felelőtlenül látogatásokat. Egyszer sem hagytam még ki búcsúbulit. Elvégre, ki tudja, mikor látom a költöző madaram legközelebb?

 ( * A magyar friss diplomások 12 százaléka mondta, hogy hosszabb vagy rövidebb időre egy másik EU-tagállamba költözne. Idén május 25-ig 360, míg a tavaly év azonos időszakában 357 orvosnak adtak ki külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági bizonyítványt. )

Nem is emlékszem, hogy ez a most szombati búcsúzó hova is készül!? A múlt pénteki orvos. Azt értem. Menekül a mamahotelből. Ki szeretne 27 évesen is otthon lakni? Hamburgban meg a luxushotel várja. Sőt maga a luxus. Tízszeres fizetés, patyolat korház, szakmai előmenetel: édes-véres élet. Emlékszem, tavaly még óriás vitáink voltak a rezidens törvényről. Szinte már agresszívan ragaszkodott a magyar betegekhez. Naiv lélekként, értetlenkedek most: annyi gondoskodásra szoruló magyar lenne Hamburgban? Nincs, csak hát megtört ő is. Pedig én bízom benne. Ha lázam lenne, őt hívnám. A német tarifa viszont drágább, mint a havi tébém. Mindegy, már elment.

Az augusztusban továbbállt baráti banda Barcelonában kötött ki, már nagy hanggal mesélnek a nyugatról. Pedig a zömének csak a gondosan több példányban lefénymásolt diplomája van a zsebében, nem az első havi fizetése. Munkát még nem találtak, viszont baromi jól érzik magukat. Valószínűleg ők – velem ellentétben - nem méláznak az EUROSTAT e havi adatain, miszerint Spanyolországban 46,2% a pályakezdő munkanélküli. Azt meg én nem tudom valószínűleg, hogy egy kancsó Sangria csak 3 Euró. Kíváncsi vagyok, melyikből lesz bumeránggyerek: a nyaraló munkakereső, elégedetlen hazatérő. Igaz, világ járni jó.

Közben eszembe jutott: az ehétvégi búcsúzó Londonba megy. Pénzügyi gyakornoknak. Maga a színültig telt zsíros bödön. Szép pénz, szép szoba, szép város. Mi kellhet még? Itthon a gyakornokot elvből nem fizetik. Nehogy a konkurenciánál kamatoztassa, amit hat hónap alatt magára szed. A gyakorlat ráadásul egyetemi előírás, muszájért meg ki fizet? A már tiszteletbeli londoni pénzügyes azt mondja: nem azért tanult meg felsőfokon angolul, hogy értse a BBC híradót az apja kábel TV.-jén. Van benne valami. Főleg akkor, ha fél év múlva nem a pörkölt utáni vágy, hanem egy csábító munkaajánlat hozza majd haza. Hiszen nekünk, a felzárkózóknak rém nagy szükségünk van az európai pénzügyi központ profizmusára. Ugye? Ugye, haza fog jönni, és majd elmeséli, hogy milyen zsíros is a Fish and Chips, és, hogy az angol lányok jobb is ha egy szigeten maradnak, az angol fiúikkal? Ugye?

Két búcsúm maradt erre a hónapra. Ők mindketten többszörös külföldi ösztöndíjasok. Inkább tolják, dagasztják maguk előtt az egyetemből maradt éveket, annyira nem füllik a foguk a magyar munkaerőpiachoz. Mennek hát megint ösztöndíjjal. Eme féléves kiruccanás mögött már komoly elmélet lakozik: a nemzetközi partik mellett a főszerep a munkakeresésé. Hogy az államvizsga után, ne álljon vágyakozó szemmel, de karba tett kézzel a magyar piacon, inkább legyenek konkrét ötletei. A távozásra, persze. Nem értem az ilyet. Miért érzi úgy, hogy neki szűk Magyarország? Mi lesz itt, ha elmennek a legjobbak? Mi pedig, az itthon maradottakkal, az osztálytalálkozón hármasban megbeszéljük, hogy ki kitől kapott képeslapot ebben a hónapban? Inkább én írok majd arról, hogy a születendő kisfiam neve Laci lesz, és, hogy ne merje Leslienek hívni. És arról, hogy jó, ha anyámmal nem csak emailben társaloghatok. Meg, hogy a gyerekkori barátok nem egy fényképen szerepelnek az íróasztalomon, hanem az életemben.

Nekem itthon van az életem. Igaz, a munkám is.