2011. 11. 10.

Rosszkor születtünk

Szólj hozzám!

Magyar, diplomás, pályakezdő, európai. Ennyi már bőven elég lenne egy hitelminősítőnek , hogy a különösen kockázatos csoportba soroljon. De, hogy jutottam én a rendszerváltás ígéretes nemzedéke ilyen kilátástalan helyzetbe? A kérdést lesz időm a következő 10 hosszú és ínséges évben kedvemre fejtegetni, miközben félárbocon lengedezek.

Minden 68.-ban kezdődött. No nem velem, az még apám nemzedékének legfényesebb szellőjének éve volt. A diáklázadások kora meghozta a máig tartó biztonságot. A lázadói harcos kedv kikényszerítette ezt a nagyon széles, ám még drágább szociális hálót, melyben évtizedekig könnyelműen pihegtünk Európa szerte. A hangsúly persze a nagyon drágán van. Hiszen a modern szociális piacgazdaság szorgalmas szivattyú. Idővel mindenkit éhenkórásszá tesz. Ezt az étvágyat pedig, csak nagyon intenzív és nagyon tartós növekedés képes táplálni. A növekedés egy terjedelmes világgazdasági válság után, közben csak a kutya vacsorája. Görögország ismét ókori levegőt áraszt, Itália a Római Birodalom vesztét idézi, s maga az Európai Unió is inkább tűnik rozzant tákolmánynak mint közös jövőnk bástyájának. Alighanem fájdalmas szakaszához ért a történelem, amiben engem leginkább az rémiszt, hogy lesz e munkahelyem jövőre. Mert több mint nyolcvan milliónyi európainak biztosan nem! Két vaskos országnyi dolgozni kész tömegnek marad a segély jövőképként.

A szivattyú türelmetlenül dolgozik. Éhes, és kér. Csak éppen most nincs miből adni. Egyre több a betömésre váró lyuk. Szuszakolni ma már csak hitelből lehet. Adós az ország, adós a vállalat, adós vagyok én is. Mindenki. A politika meg változtatni nem mer, hiszen még ilyen tomboló viharban is imád kormányozni, ahhoz pedig újra meg újra választásokat kell nyerni. A hitelnek pedig van egy, oly utált, ámde természetszerű tulajdonsága, hogy egyszer vissza kell fizetni. Az én nemzedékem akkor is képes egyenként milliós tartozásokat felhalmozni, ha egy fillér hitelt sem vettünk fel. Megteszi ezt helyettünk az állam. Ugyan évtizedeken át nem egyenként kell törlesztenünk, alacsony bérekben, rossz egészségügyben, elmaradott oktatásban, alacsony nyugdíjban, közösen tesszük mindezt. A mi felelősségünk, sem változott az előttünk egészségesen jóllakott generációhoz képest. Nem szabadna felfalnunk a közös tartalékot. Magára hagyni a lesoványodó utánunk következőket. Ámde az éhség nagy úr. Így mi leszünk azok, akik álljuk a cechet. Ki így ki úgy. A lényeg, hogy fizessünk. Nyugaton a gazdagok képesek megoldást találni. Divatosan, válságot kezelni. Van miből. Ott az emberek, nem kis része nem jövedelemből, hanem vagyonból él. Most picit felél belőle. Itthon, csupán egy vagyontárgy létezik: az otthonunk. Hát most épp ezt fenyegetik a bedőlő kölcsönök, a kővé merevedett ingatlanpiac. Mi nem vagyunk gazdagok. Sőt, még jómódúak sem. Nézzünk végre szembe a valósággal, mi elesettek, kiszolgáltatottak, szegények vagyunk Európában. Az én nemzedékem legfájóbb sebe, hogy úgy tűnik, a remény is elszáll, hogy valaha meggazdagodjunk. A 21. század legkevésbé sem Európáról szól. A megoldás, amúgy sem az elhatározáson múlik. Észre sem vesszük, ebben a gazdasági-politika katyvaszban, és a termelés kifolyik az ápolt európai kezeink közül, szépen átcsurogva az ázsia piacokra. Ennek jele a spanyol pályakezdők 49%-os munkanélkülisége, a multik rohama Kínába, a leépítés, vagy a már sokat emlegetett szitokszó a recesszió. „Történelmi mélypont”-tal kelünk és fekszünk. A politika, pedig még azt sem tudja elképzelni, hogy mi lesz a jövő héten.

Ám az érem, ha nem is csillogóan fényes, azért még mindig kétoldalú. Rosszkor születtünk, de az izgalmak világába. Kezemben az okos telefon, hónom alatt a laptop, arcom a Facebookon. Külföldön tanultam, dolgoztam, világot láttam. Mindezt több nyelven, más időkben. Mi kellhet még?
Még 50 ilyen év.
Jövő.
Talán mégsem reménytelen.