2011. 12. 20.

Ház eladó

Szólj hozzám!

Recsegve kúszik a roló fölfelé. A kezek, melyek évtizedek óta hajtják a világosságot, remegő ujjakkal tüntetik el a sötétséget. A fáradt decemberi nap meg-meg csillan a gondosan fényesített üvegtálon.

Olyan nálam nem létezik, hogy ne legyen az asztalon gyümölcs. – motyogja büszkén.
- Hétvégén jönnek a gyerekek, vitaminra márpedig szükségük van - vesz ki egy narancsot Piroska néni a tálból. Gondosan forgatja, méregeti ráncos kis kezében. Az élete felét úgy élte le, hogy még a létezéséről sem tudott. Apu is – mert a férjét már régóta csak így hívta - mennyire szerette. Micsoda trükköket eszelt ki, hogy minden évben szerezzen néhányat az ünnepekre. Ne! Ezt azért ne adjuk egy ügynöknek, még ha otthonokkal, házakkal, életekkel kereskedik is.

A kiskomódon fekete szalagos kép - idős, férfi arc - törékeny kapaszkodó a magányban. A néni karnyújtásnyira ül le mellé és kötényébe törli az arcát.

Mennyire szerették ezt a kis házat. Az első és utolsó saját házukat. Igazi mestermunka. Apu és a rokonok együtt építették. A legjobb anyagokat rakták bele. Zörgő kocsikon tolták, hordták össze a téglát, követ, gerendákat, ki mihez tudott hozzájutni. Sírós, mosolygós nehéz évek voltak az ötvenesek. A burkolatot egyenesen Debrecenből hozatták, ponyvába göngyölve, ne lássák az irigyek milyen szépséges lesz itt minden. Féltek is, majd bejelentik őket, hogy miből futja nekik három szobára, csillogó fürdőszobára. A kis ingatlanos nő meg azt mondja, hogy teljesen fel kell újítani, mert így csak telekárat ér. Szemtelen! Nem ért ez hozzá, persze honnan is tudná, hogy ez a ház soha nem ázott be, sziklaszilárdan áll 60 éve.

Igazolványa, kitűzője az van a szűk kosztümjén, de még a padlásra sem volt hajlandó felmenni. Pedig ott látszik csak igazán a nagyszerű szigetelés. Ő biztos nem hívta volna. Időnként belegondol mennyit kér, hogy billegeti magát a vevők előtt. Gyalázat, de a lánya, Pirike azt mondja, hogy szakemberre kell bízni az eladást, mert ő nem tud leszaladgálni Pestről. Ilyen szép házat manapság már csak irodától vesznek- mondta. No jó, legyen. Pedig ha engedné, hogy körbekérdezzek itt alaposan a környéken, percek alatt elkelne. Felállt az ajtó felé indult, de az idegen nő képe nem eresztette.
Ezt az ingatlanost egyszerűen nem bírom elviselni. Mit szólna Apu, ha hallaná, ahogy a házról beszél. Nem hagyná szó nélkül az biztos. A Pirike szerint azonban a közvetítő, biztonságot ad, nem csöngethetnek be csak úgy az utcáról vadidegenek. Nagy segítsék? Mikor már egy éve hirdeti? Ki hallott már ilyet?! Jönnek mennek az emberek a lakásban, benéznek mindenhova, beletúrnak mindenbe, ez a kis nő meg, csak úgy félvállról magyaráz. Emlékszem az elején, még úgy vártam az első érdeklődőt, mintha vendégségbe jönne. Sajtos stanglival, feketével. Most már behúzódom a kis szobába, had röpködjön az ingatlanos nőcske a nappaliban. Ha Apu ezt látná. Úgy árulja az életünket, mint egy kiló almát.

Amikor felépült a ház, igazán boldogok voltunk. Tudtuk, hogy bármi is történjen, ez a ház állni fog, megadja a biztonságot, az otthont, és jólétet. Pirikének az örökséget, nekünk a nyugodt öregkort. Betonba öntöttük a vagyonunkat, két ember tíz évi keresetét, és barátaink segítségét. Nincs banki csőd, értéketlen kötvény, valuta, bármi, ami megrengethetné ezeket a falakat. Két élet munkája közös alapba öntve. Ráépítve egy szép és hosszú élet. A ház eladó. Pirike visszamegy a vállalathoz, szükség van rám a gyerekek mellett. A nagymamának, az a dolga, hogy süssön főzzön az unokáknak. Igen a család a legfontosabb. Persze, ha Apu élne, meglennénk ketten, várva a hétvégeket, a gyerekeket. A hétköznapokat meg elsakkoznánk, elkártyáznánk. Milyen jó volt! Milyen békés.

Pirike azt mondta, hogy azonnal hívjam, ha elment a vevő. Már harmadjára jönnek nézelődni, mérlegelni, alkudozni. Alkudozni? Ezek megbolondultak? Ebből az árból? Lassan felezi azt amennyire még Apuval gondoltunk. Mégis porlad a betonbetét?- mosolyodott el kesernyésen. Soványodik az örökség. Pirike meg csak bánatosan bólogat. Jobban tudják, ők, de engem mégis felháborít. Én többet nem engedek az árból. Ráadásul a sok szép beépített bútor is marad. De mi lesz ha nem kel el? Ha nem kell senkinek? Vidéki telekkel nem lehet fizetni az egyetlen lányom házának a felújítását. Megígértem, hogy segítek. Csak ez a szorítás alábbhagyna. Ez a nyomás a mellemen. Porladok már én is? Mert ez a ház tulajdonképpen mi vagyunk.
Pedig két fiatalnak micsoda gyönyörű otthon lehetne. Nem is értem. Biztos a kis ingatlanos a tolakodásával elijesztette azt a kedves párt. Talán a maiak. Igazán lelkesnek tűntek. Az a helyes kis gyerek, is majd jól eljátszhat a kertben. Persze a kutat, be kell takarni, ne felejtsen el majd szólni. A hinta is maradhat, szeretni fogja a kisgyerek.
Jesszus, hogy elgondolkodtam – kapja fel a fejét Piroska néni. Mióta csöröghet a telefon?

- Csókolom Piroska néni, Katalin vagyok a Zöldkert Ingatlantól. Csak szólni akartam, hogy ma nem megyünk. Lemondták! Mondtam, hogy nem tudunk tovább engedni az árból. Ha egy millióval még lejjebb mennénk… Mit tetszik szólni?”

Piroska pillantása nem tud elszakadni a gyászkeretes képtől. Apu, te mit szólsz hozzá?