2012. 01. 20.

Már késő?

1 komment

Könnyű volt az élet a Gimnáziumban. Jó volt egyszerű szabályok között élni. Ha Jó a jegy, akkor jó a gyerek, jók a lehetőségek. Ennyit kellett megjegyezni. 14 évesen ez heti 5 edzést jelentett, érdemes volt a csapatért tanulni. 16 évesen az első szombat esti bulikat, lázadni jeles bizonyítvánnyal azért jóval kényelmesebb. 18 évesen pedig jött a méltó lezárás, a sikeresen vett matematika fakultáció búcsúajándéka és egyben a szülői elégedettség feltétele, a Közgazdasági Egyetem. Nem volt bravúr bejutni. Nem voltam évfolyamelső, sem a rektor unokahúga, nem beszéltem 3 nyelven és nem nyertem Országos Vívó Bajnokságot, egyszerűen csak megtanultam a leckét. Most bujkál bennem némi szégyen. „Protekciós” rendszerben éltem. Tudtuk mit miért csinálunk. Mára a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság,és az igazságtalanság maradt. Súlyos szavak. Ha ma felvételiznék, nem lennék közgazdász. Nem lennék diplomás. Nem lennék elég a rendszernek. Amikor mi versengtünk az államilag finanszírozott helyekért, 590-en nyertünk. Most 75 helyért megy a harc. Ez bizony háborús helyzet, mert a jövőjéről senki nem fog küzdelem nélkül lemondani. A jövő, meg a diplomában van, ami egy jó munka függvénye, egy jó munka meg a siker titka, a siker pedig húzza magával az elégedettséget. Az elégedett ember, pedig boldog. Bizonyított képlet. Mindenki boldog akar lenni. Most csak 75 csúcsteljesítményű kiválasztottnak adatik meg eme papírforma. Az egyszerű út a siker felé. Hogy itthon, ingyen, jó színvonalon tanulhasson. A tervezés luxusa. Így menni kell.
Pironkodom a kényelmes helyzetem miatt, és önző vagyok, mert örülök, hogy a húgom tavaly bejutott az egyetemre, és nem kell 18 évesen szembesülnie ezzel a kirekesztő rendszerrel:
Az új felsőoktatási törvénnyel.