2012. 03. 18.

Egy perc a kokárdáról

Szólj hozzám!

Csavarja a szíveket a kis tekert masni. Elszédül tőle az ember. Szendrey Júlia amikor Petőfi kokárdáját hímezte, nem gondolta volna, hogy valaha a szabadságon kívül hányféle jelentése is lesz, de persze azt sem, hogy valójában olasz jelképet öltöget.
A francia forradalom idején, a mellre tűzött trikolor egyet jelentett a köztársaság eszméjével. A közkedvelt gondolat fürgén kúszott át más lázadó nemzetek hajtókájára is. 1848 március 15-én a mi Petőfink is már szalagosan szavalt, hazai jelképet teremtve a függetlenség gondolatának. Egy apró szó az, ami mégis gúzsba köti a magasztos hangulatot. A dac. Mindig ott szimatol a 3 csík körül. Oda nem illő mellékzönge, ami karmolja a kokárda mögötti őszinteséget. Pedig egy egészséges országban nincs szükség nemzeti szimbólumok politikai használatára, megosztó lázadozásra. Amúgy is oly kevés van nekünk. Nem illik kisajátítani. Ha viszont leporoljuk az utóbbi évtizedek, akár évszázad politikai piszkát a kokárdáról, előbukkannak a valódi nemzeti színek, érzelmek. Nem ám a sávokba szedett, felmatricázott emóciók, hanem a vegytiszta hazaszeretet. Aminek a jelképét ma ajándékba adják a Tescoban, minden vásárlás mellé. Zavart és szomorú egy rendszer ez. Nehezen találja az ember a helyét benne. De kitűzöm március 15-én. Nem kötelező, nem elvárás és nem divat. Csak jól esik.
Szeretem, szeretném a szabadságot. Főleg abban a tudatban, hogy attól mert még nagy a tányér, nem kisebb az étvágy.