2012. 04. 06.

Mázli a pácban

Szólj hozzám!
Én és a Nyúl
Gyermekkorban az ember ösztönös vágyat érez a prémes jószágok iránt. A plüssből lassan, de életre kelnek. Amikor mi az egeret aranyhörcsögre, majd a rágcsálókat kiscicára cseréltük, apám elégedetten összecsapta a kezét, hogy na, mi akkor meg is lennénk. Megtettük, amit megkövetelt a három gyerek.
Ám minden szülő igazi jellempróbájára, a húsvéti nyuszi esetére nem gondolt. Legörbült szájú gyerekhad követelte nagy pénteken a nyulat, a fehér prémű piros szeműt, fittyet hányva az otthonunkban kialakult, az aranyhaltól a sziámi macskáig tartó táplálékláncra.

Ha nagy a baj, akkor jelennek meg a nagyszülők, látszólag bátran magukra vállalva a család minden nyűgét. Jelen esetben a húsvéti béke zálogát, a nyulat. Bennük semmilyen idegenkedés nem volt a négylábúak iránt. Nagypapa csak szépen kisétált a hentes üzletből, és hosszan alkudozva megegyezett egy kis fehérről. Visítozva, vadul kapkodtuk ki egymás kezéből a fehér bundást, fészket készítve gyönyörködtünk a piros üvegszemben, répával tömtük a kis testet és a Mi Mázlinknak kereszteltük el nagy szeretetben. Soha nem volt még a három nővér között ekkora az egyetértés. Vállalható kompromisszumként csak vasárnapi szülők lettünk, és Mázli Kispesten ,a Nagyszülőknél kapott főbérletet. Ők jó boltot kötöttek, a nyúlnak hála, folyamatosan hozzájuk akartunk utazni, a nagymama alig várta az unokákat. Sütött-főzött, Mázli meg csak kerekedett, így a fészkét mi is egyre nagyobbra építettük. Nagyapám este mindig jól megszorongatva, megtapogatva tette vissza szívünk kis fehér csücskét a házilag eszkábált ketrecbe. Elégedett mosollyal nyugtázva, micsoda mázli, hogy ilyen szépen gyarapszik ez a nyúl. „Hisz nem hiába, jól van tartva” – mondta. Most már egész máshogy cseng a fülemben, a „nem hiába”.

Júniusban elutaztunk, de se a vízpart, se a kiruccanás nem terelte el a gondolatainkat a fehér prém puha érintéséről. Találgattuk, hogy vajon, mire hazaérünk hány répát tudunk belétömni, kinőtte e már a csizmás dobozt, átugorja e hibátlanul az általunk tervezett akadálypályát. Még sorsoltunk is, hogy ki foghatja először újra a kezébe. A sorrend három testvér esetében mindig nagyon fontos.

A családi ebéd szomorú meglepetést, mi több tragédiát tartogatott. Nagymama könnyes szemmel közölte, hogy a Mázlit el kellett ajándékozni egy másik kedves családnak, akik birkákat tartanak, mert a Mázli már túlnőtte a kisbárányokat is. Zokogva követeltük vissza Mázlit. A hisztéria ragadós, mind a hárman, még örökké megfontolt nővérkém is toporzékolva üvöltött a nyúl után. Vörös, Mázlira hajazó szemmel ültünk asztalhoz, könnyek között tunkolva a csirkepörköltben. Anyám meglepődve kérdezte, hogy nem inkább tyúk volt-e ez a fazékban, mintsem csirke, öreg szárnyas lehetett az, ami ennyire rágós és édeskés. Ekkor állt meg apám kezében a villa, és nézett egyenesen nagyapám cinkos szemeibe. Rájött, hogy egy hentes-mészáros mester számára olyan az élőállat elajándékozása, mintha egy papnak a Bibliát antikváriumba adni. Szüleim észrevétlenül letették az eszcájgot és szótlan lelkiismeret furdalással nézték az aprónépet, milyen mázlijuk is van egy ilyen finom ebéddel.

Még 20 év után is fáj nekem Mázli sorsa. Néhány éve egy édeskés vadpörköltre mondta apám: Mázli, hogy nem nyúlból van. Megértettem. Nem kellett többet nekünk se nyúl, se vad. És természetes viszolygás költözött belénk a húsvét vasárnapi nagy családi ebédek hallatán. Sokat töprengtem rajta, hogy mi lett volna, ha akkor derül ki, hogy mi a feltámadást ünnepelve épp megettük kedvencünket. Valószínűleg vegetáriánus lennék. Nagypapára sosem haragudtam, az ember nehezen tudja megtagadni az elveit. Főleg, ha húsba vágóak.

Csak itt a Húsvét, és hiányzik a Mázli.