2012. 06. 17.

Apák napja

1 komment

Sokáig várták a fiút a családba, szorgosan készültek a leendő csapatkapitány érkezésére, de amikor a kishúgom, a harmadik is lány lett, eldőlt: itt én leszek a bandavezér. Mi a klasszikus csehovi szereposztás, hasonlítunk, de közel sem vagyunk ugyanolyanok. A nővérem maga az óvatos pedantéria, az örök eminens, a galamblelkű orvos a sürgősségiről, kinek első számú páciense ki lenne más, mint a családja. A húgom a szépséges szende, az álomlelkű, örökké leplezett akarat és kitartás, hatalmas kék szemekkel és bágyadt mosolytól védve a világ gyarlóságaival szemben. Én meg a hosszú szőke lófarokba fogott, végtelen röppályára állított sűrített energia. Apánk meg a büszke három lányos szülő, aki lemondó komondor szemekkel simít végig minden egyes focimezt, valamennyi létező sportboltban.

Az örök kihívás minden férfi életében, neki napi rutinná vált: miként tegyünk rendet a női lelkekben? Rengeteg kétes feminim érzés szakadt apai nyakába. Az életre nevelni egyszerre az okos báránylelkűt, a féktelen lázadót és a kicsit, aki mindendben követné a nővéreit. Alkotószellemű ötletmesterként, ráolvasás helyett atyánk a nekünk teremtett világ akadályain mutatta meg a korlátainkat, lehetőségeinket, határainkat. Valahogy így festett az apai ars poetica: határtalanok a lehetőségeink, bizonyos határokon belül.

Fürge túlmozgásos kisiskolásként minden hétvégén rendre kirándulni mentünk a közeli erdőbe. De nem ám, az első farönkig, ahol komótosan elfogyasztottuk volna a csinos szalvétába tekert uzsonnánkat, hanem a turistaút melletti sziklarengeteg tetejéig, ahol a kilátás adta az igazi jó étvágyat. A sziklamászás igazi csattanója, a tömény polgár és minden jóérzésű szülő pukkasztása, a hét csínytevéseinek koronája a repülés volt. A szikláról a mélybe. Ugrani, szállni a magasban, majd zuhanni apa karjaiba. A veszélyből a meleg biztonságba. Ez az érzés beívódott valahol mélyen a bőröm és a lelkem közé. Minden jóérzésű emberből gutaütést kiváltó mutatvány apánk találmánya volt. Egyrészt anyánkat bosszantotta vele, másrészt fejébe vette, hogy az indokoltnál is óvatosabb nővéremet, valahogy mégiscsak rá kéne venni valami disznóságra, mielőtt örökre ráég a bezzeg jelző. Ő semmi veszélyt nem látott a mutatványba, ám aki legalább 2 méter távolságból figyelte az attrakciót komplett bolondnak tartotta az egész ugrócsoportot. Szerinte így épült fel a sziklaszilárd bizalom, és az atyai tekintély elegye, levegőből és zuhanásból. A mutatvány mondani sem kell, a kedvencem lett. Míg a nővérem előredőlve, épp csak belepottyant apa ölébe, a húgom ügyesen lavírozva a levegőbe, mint egy mókustanonc beleugrott a kitárt karokba, én hosszú nekifutással, az erdőből kitörve, ordítva zuhantam izmos kezeibe.

A heti kaszkadőr programok ellenére felnőttünk. Túl a kamaszkoron, igazi nosztalgia túraként,  újra betörtünk régi hétvégi erdőnkbe. Csodálkozva néztem kölyök korom hatalmas szikláit. Nem voltak hatalmasok. Kellemes szürke kis púpok voltak, aminek a tetején nyújtózva, nem is tűnt olyan félelmetesen távolinak az alatta álló apa.

- Jövöööök! – rohantam ki újra az erdőből és vetettem le magam, riadt apámra. Ő rémült szemekkel, ám feszesen kinyújtott karokkal várt eleinte rogyasztott térddel, majd ülve, végül hanyatt az avarban. Összekapaszkodva, ordítva, röhögve gurultunk. Ahogy apám mondaná: az életben minden arány és mérték kérdése. Kivéve a bizalom.