2012. 07. 15.

Fáj

Szólj hozzám!
Átaludtam volna ezt a hetet. Nem kérek a valóságból. Még a legbátrabbak is becsukják a szemüket, ha félnek látni a tényeket. De aludni sem tudok. A sötétben próbálok mindent magam elé képzelni. Így még borzalmasabb. Kata meghalt. Megölték.


Ismertem őt, a csillogó szeműt, a mára legismertebb pécsi pszichológust. Nem volt igazán közel, de nagyon mélyen szerette valaki, akit én is nagyon mélyen szeretek. Volt köztünk kapocs. Pár éve Pécsen a parkban csak hevertünk egy kékes pléden, imádtuk a korai napsütést, rozé fröccsöt ittunk. A születésnapomon lerajzolt, hangosan röhögtünk a karikatúrán. Költözik velem lakásból, lakásba.
Mára a sokk, a tragédia és a félelem maradt. Egy pillanatnyi elmezavar, ami maradandó törést okoz a lelkekben. Ilyenkor érzem, hogy a világnak éles karmai vannak, és akkor mar belém, amikor csak akar. Nem először hasított mélyen a bőröm alá, inkább csak feltépi újra és újra a lassan gyógyuló hegeket.
Andris halálának a második évfordulója a múlt hétre esett. Emlékeznek még a kis Cessnára, amit Aranyhegyen egy villanyvezeték maga köré csavart, szikrázott , mint egy csillagszoró, majd lerázott a mélybe? Repülő szerencsétlenség. Emberi hiba. Nem szándékos kegyetlenség, nem pusztító gonoszság. Az esetet rákenték a véletlenre. Így nem fájt annyira. Nézem a TV-ben a grimasz nélküli arcokat a vádlottak padján, a tavalyi westbalkán baleset felelősei ők. Végső soron mindegy mit tettek már. Nekem azok az arcok maradnak meg örökre, az a három kislány, akik a volt iskolámban tanultak, ugyanazokon a folyosón, ugyanazok a tanárok előtt nevelkedtünk. A vádlottakból bűnös lett, az igazságszolgáltatás szolgáltatott. Valami elvont megfoghatatlan eszmének. Nekem nem. Sorban veszítjük el életünk szereplőit, kik mint mérföldkövek állnak a múltban, jelzik az időt, akkor is, ha sosem voltak karnyújtásnyi távolságra. Már nincsenek. Csak velem történik mindez? Engem kísértenek? Tragédiák és kísértetek. Alig éltünk még. Valamit rosszul csinálunk? Okos ember keresi az okot, félti az okozatot. Mi aki mindig az izgalmat kerestük, megérdemelnénk már egy sorscsapásoktól mentes nyugodt évtizedet. Túlfeszült a húr? Annyira hirtelen lett a világ, hogy minden tragédia órák alatt személyes katasztrófává válhat. Egy életre nem egy tragédia jut, lassan hozzá kell szoknunk a fájdalomhoz.