2012. 08. 13.

Máshogy fáj 13.

Szólj hozzám!

“Szeretem a munkám”! A héten a kormány ezzel az igen egyszerű üzenettel, előlegezett nekünk ismét feltétlen bizalmat, megerősítve hitünkben, hogy rendes dolgos nép vagyunk. Óriásplakáton bizonyosan.


 Így népszerűsítik az új Munkavédelmi Akciótervet, 1500 poszteren és majd 60 buszon. Ki ne maradjon senki a jóleső elégedettségből. Én is szeretném a munkám, ha lenne - gondolnák sokan – így most van időm és képes vagyok órákig csak ülni és nézni ezt a falragaszt. Lenyűgöz. Burkolónak kinéző burkoló, az az izmos tagbaszakadt , a vasalt kertésznadrágban. Én is ilyen szeretnék lenni, ha egyszer burkoló lennék. Dolgos magyar fajta. De nini, egyesek addig vizslatták, amíg kiderült, hogy nem is a mi vérünk élvezkedik a hirdetményen, hanem külföldi reklámarc emelgeti a kalapácsot nagy mosolyogva. Micsoda trükk. Mielőtt elkezdenénk a markunkba kuncogni a félresikerült propagandán, hagyjuk a kárörömöt, nézzünk bele mélyen a görbe tükörbe, és lássuk, hogy milyen az élet fordítva: külföldön magyar munkásként. Igaz nem egy hirdetésen, hanem a való világban. Olyan széles e az a mosoly, mint a plakátfiú arcán? Bizonyosan.

Van szerencsém, a spanyol partokon tanulmányozni a problematikát. Az olimpiai vízilabda közvetítés ugrasztotta ki a magyar munkaerőt az angol nyelv kellemes takarásából, amikor a parti bárban egy kapott gól ízes magyar káromkodásra késztette Tamást, a pincért. A nagy honi felismerés gyönyöréhez csatlakozott Zoli is, aki már műszak után kortyolta a sört, hasonló izgalommal nézve a meccset. A közös nagy csalódás, és a pár vigasz korsó megindította a nyelveket is, kiderült, hogy mindkét fiatalember diplomás, pálya és ország elhagyó kalandkereső. Legalábbis jó heccnek indult a külföldi munka, ám a megelégedés letelepedést és családot hozott maga után. Pár évig még biztosan maradnak, vágták rá, majdnem egyszerre. Aztán majd lesz valahogy. Tervezni minek? A tálca cipelés kemény gyakorlati jegy egy közgazdásznak. Három nyelven csacsogni a tűző napon, és eladni, eladni a pőrén hentergőknek. Mára nincs biztosíték a jövőre, az egyetemen gondosan megválasztott életpálya délibáb csupán. Az vesse rájuk az első követ, akik sok ezer eurós bérüket, nem irigyli és undorodva fordul el a siesta gondolatától is. Én mélyet sóhajtok, a fiúk már mosolyognak, van az a pénz amiért megéri, és otthon pénz, na az egyáltalán nincs. Legalábbis nekik nem jutott. Unták a papolást, így pakoltak és maguk mögött hagyták a könyvelés légkondicionált rejtelmeit. Értem, megértem, mégis elszomorodom.

Amikor én külföldön dolgoztam sajátos küldetésként fogtam fel az egészet, abban a hittben éltem, hogy szükség van rám otthon. Szívom magamba a piacgazdaság mannáját és loholok haza, bőkezűen osztogatni az enyéimnek. Hiszen nekünk, a felzárkózóknak falat kenyérként kell az európai tudás és tapasztalat. Mesebeli hozzáállás, köze sincs a valósághoz. A szerencsét próbáló középső gyerek legendája ez. Hogy működhetne Zoliék esetében? Majd megmutatják otthon a pesti teraszokon, hogy kell tölteni igazán sikkesen a kancsóból? Közgazdászként szakmai tapasztalat híján vendéglátós marad mind. Ugyan, az ő szakmájuk a vándorélet lett, ma Marbella, holnap Mexikó jövő héten Bali. Értelmesek, kedvesek, jópofák, munkájuk kincs mindenkinek, aki turistákból akar megélni. Zolinak egyszer saját étterme lesz, Tomi meg menedzser a híres Niki beachen, viszik jó hírünket a világba. Csak közgazdász nem lesz belőlük, itthon. Ők még nem tudják, én már biztos vagyok benne, örökre elmentek, ne áltassuk magunkat. Egymillió Zoli és Tomi országa leszünk. És lehet, hogy mind szereti a munkáját.