2012. 08. 27.

Máshogy fáj 15. - Osztálysarc

Szólj hozzám!

Az a legjobb, ha az embernek magának van pénze, de mindjárt azután következik az, ha úgy érzi, beleszólhat valaki más pénzének az elköltésébe –az angol író, P. G. Wodehouse bölcs szavai ezek. Ezek szerint örömest szedte volna ő is az osztálypénzt az iskolában.


Több tízmilliárd forint évente – mifelénk ennyi osztálypénzt szednek be az iskolák. Méghozzá jogtalanul. Elvben törvény tiltja ugyanis, hogy a szülőket osztálypénz befizetésére kötelezzék. Csakhogy többnyire épp a szülők szavazzák meg az osztálypénzt, a konkrét összeget is ők határozzák meg. Igen ám, de a jogszabály szerint a pedagógusok nem szedhetnének pénzt a szülőktől, csakis az iskola titkársága lenne erre jogosult , de kizárólag akkor, ha számlát is ad a befizetett összegekről. Méghogy számlát?! Mintha lenne itt némi diszkrepancia törvény és valóság között. Szép kis viták elé néznek az osztályfőnökök az adótudatos anyukákkal és a könyvelésben jártas apukákkal.

Mert hát különös adó ez az osztálypénz, soha nem teljesen világos, hogy mire is költjük. Kell az osztálynak és kész. Ballagási tarisznya, teremdíszítés, tábori fagyizás, ehhez hasonló élvezetekre ment el a lé minálunk. Na meg persze, a tanári ajándékokra. “Gyurika, ti nem akartok beleadni a Márta néni meglepetésébe” Mondhat egy gyerek erre nemet? És egy szülő? Minden pénzzel kapcsolatos félmondat, intőnél is fájóbb beírás egy gyermeki lélekben. Törlesztő részletekben fizeti meg a szülő a gyerek nyugalmát. Az meg ugyebár mindent megér, már ha van miből.

Nálunk az általánosban rám jutott a bankos szerepe, örömmel dolgoztam az osztály pénzintézetében. Piros csomagolópapírral bevont irka füzetben vezettem az adós listát. Vastag volt a füzet, szépen kerekedett az összeg, jól esett gondolatban költeni. Fejben már épült a műfüves tollaspálya a suli kertjében, befizettem az osztályt a régóta vágyott barlangtúrára, és alanyi jogon mindenkinek járt egy Kispál és a Borz lemez is. Micsoda kasszán ült a kis disznófejű nagyúr. A féléves elszámoláson, nagyon nem akaródzott kiadni a kezemből osztályfőnökünknek a pénztárt. Befektetési javaslataimmal mit sem törődve tette el a borítékot. Láttam rajta, tervei vannak, iskolai kitűzőkről és kötelező könyvtártámogatási díjról magyarázott. Aztán két nappal az elszámolási mizéria után feszült csöndben találtam az osztály fiú bandáját a teremben. A focitól kipirultan, ám némiképp lemerevedett arccal szorongattak a különböző méretű fémes hengereket és csillogó üvegcséket a kezükben. Teljes értetlenséggel meredtek a pubertáns kor élharcosai a dezodorokra, illatosítókra, borotválkozás utáni szeszekre. Bizony, mostantól vége az izzadt pólók és a jó, ha havonta mosott zoknik egyszerre közösségformáló és –bomlasztó tündöklésének. Drága tanárnőnk ezt látta a legsürgetőbbnek, amire az egész osztály érdekében költeni kell az osztálypénzből. Mi meg, a szép és illatos lányok, azóta sem láttunk műfüves tollast, de még egy iskolai kitűzőt sem. Most törvény határozott az ügyben, tilos az osztálypénz. De van egy érzésem, hogy úgyis beszedik. Kell az a pénz azokra a büdös kölkökre.