2012. 11. 10.

Mámor West Village-ben

Szólj hozzám!
Terry Richardson & Barack Obama

Amerikában van egy állam, ahol minden kutyának joga van egyszer büntetlenül megharapni valakit. Kipróbálnám, és csak reménykedem, hogy megúszom sokak savanyú irigykedése nélkül ezt a kis írásos szívbemarkolást. Ez a cikk bizony nem fog másról szólni, csak, hogy milyen csodálatos volt nekem New Yorkban a választások éjszakáján.

Egy hely, ahol nem létezik középszer, nincs átlagos, mert mindenki más, New Yorkban mindenki valaki. Legalábbis tud olyat mondani, amitől egy bővített mondat erejéig valakinek tűnik. Én is tudtam. Sokszor elég volt annyi, hogy magyar vagyok. Na nem abban a szűk liberális fészekaljban, kik az albán belpolitikáról ugyanolyan nagy mellénnyel vitatkoznak, mint az elektori rendszer képviseletei demokráciát agyonverő buktatóiról. Itt sikerült mellényúlnom, igaz nem a magyarsággal, hanem amikor oldalra sandítva közöltem, hogy én a Times Square-ről szeretném nézni a választásokat, úgy százezred magammal, mint egy valamire való CNN-rajongó. „Boring” - kaptam válaszul, meg némi lesajnálást. Aztán mégis elvittek magukkal, igaz, egészen máshová, New York bohém West Village negyedébe, a Hudson partjára, amely épp egy fényévnyire van a Time Square turista bóvlijától. Ott aztán olyan mélyet szippantottam a demokráciából, hogy még most is el van dugulva az orrom tőle. A hely, ne szépelegjünk, valaha Sztriptíz bár volt, lazán mocskos múltú a pillanat szellemiségéhez, mégis éreztem, hogy nekem bizony itt a helyem. Fenébe a Times Square-rel.


Plafonról lelógó Lufi szalagokon vágtam keresztül magam egész az első sorig, ami egy messziről érkezőnek mégiscsak dukál. Egy amerikai zászló előtt épp Terry Richardsonba botlottam. Abba a Terrybe, akihez Obama úgy jár fényképezkedni, mint a tinilányok a diszkó mosdójába. Magától érthetődően. És Terry, az isteni Richardson csak egy volt azok közül, akit minden mély érzésű demokratának ismernie kellett, kivéve annak, aki csak színes, menő figurákat látott maga körül. Híres, hírhedt fazonok olvasztótégelye volt, kicsiben és sötétben maga New York, ahol ha van véleményed ugyanolyan természetesen mozogsz, mint mindenki más, aki olyat tud mondani a világról, amire felszöknek a szemöldökök.

Eleinte a feszültséget vágni lehetett a levegőben, a falakra vetített CNN-ről le sem tudták volna kaparni a szemeket, mindenki ökölbe szorított kézzel figyelt és bízott a kedves floridai és coloradói demokrata testvérekben. Pörögtek az elektori számok a kivetítőn, lassan, eleinte bizonytalanul kúszva a 270 felé, hisz ennyi kellett ahhoz, hogy ez a demokrata buli komolyan elfajulhasson. Este tízre már elképesztő izgalom uralkodott a vörös neonban, pedig New York legalább annyira demokrata, ahogy Angyalföld szoci. Mégis, olyan sokszor és annyi helyen írták le a közvélemény-kutatók, hogy teljes a patt Obama és Romney között, hogy még a demokrata egyház főpapjai is rettegtek. Mi lesz velük, ha reggel másnaposan mégis Romneyval ébrednének. Biztosnak akkor még csak a másnaposság tűnt. Közben egy kevésbé reményteljes liberális fiúval csevegtem, akiről elég lesz szerintem annyi, hogy a magyarságra kitörő lelkesedéssel emígy reagált: Oh I LOVE Turkey. Szóval a világsztár Columbia Egyetemen sem a földrajz oktatásé a főműsoridő.
Dübörgött a CNN, sikításba ömlöttek a sóhajok, amikor felvillant a 274-es szám, meg volt az elegendő elektori szavazat, Obama nyert. Ki beszélt itt kétségekről, pattról, egy másodperc alatt a demokrata kampány gépezet etalonná vált és a republikánus csődről már múlt időben beszéltek. (Past Perfect)

Épp kitörtem volna jómagam is, amikor két könnyekben ázó nedves kar csimpaszkodott a nyakamba, és egy jól megtermett latin lány ezt üvöltötte a fülembe: „Két boldog pillanat volt az életemben, az egyik, amikor megszületett a fiam, a másik a mostani”. Minő fájdalom, hogy a szülésénél nem lehettem ott. Túlzások Amerikája ez, de imádnivaló.
A villogó 274-es számra lehúzták a hangot a CNN-ről, és már következett is az Obama himnusz, ami jóval táncolhatóbb, mint nálunk az „Igen, Igen”. Elvegyülve az Obama mámorban, hirtelen azon vettem észre magam, hogy egy 3 méteres kecskebaknak öltözött magas sarkú sámánnal táncolok. Csak remélni tudtam, hogy legalább férfi. Ami egy sámántól azért mégiscsak elvárható. Talán mégis igaza volt Oscar Wilde-nak, amikor azt írta, hogy Amerika az egyetlen társadalom, mely a barbarizmusból és a dekadenciából fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.

Sebaj, a győztesek közt magamra találtam ebben a kecskés lejtésben. Istenem, ha egyszer tudnék még úgy örülni, mint egy vadidegen földrész vadidegen elnökének. Jöhetnének a kecskék helyett a busók, CNN helyett a Hír TV, Sztriptíz bár helyett a liberális sátor, csak az a boldogan lengető ember, csak az legyen itt is demokrata.