2012. 11. 17.

Máshogy Fáj 25. - A bulinak vége

Szólj hozzám!

Kábult szemű bús fiú csúsztatja remegő újjait az Iphone-on. Felúsznak a szép emlékek a kijelzőn. Nőkkel csúszdán, nőkkel buliban, nőkkel naplementében. Sörrel vagy sör nélkül. De inkább sörrel. És ennek most annyi. Elmegy. Éppen kivándorol ez a komor, lekonyult farkas abban a reptéri taxiban. Így képzeli el a kormány Új Nemzedék Központja – még jó, hogy van ilyenje is – az én generációm minden búját és bánatát, örömét, úgy egyáltalán: az életét. Ennyi mondanivalója van egy országnyi fiatalról annak a kormánynak, amelynek tagjai napra nap azon versengenek, ki tudja többször kimondani a szót: nemzeti.

Szerintük választani itt még a legkínosabb esetben is a fagyi és a mozijegy között kell, ahogy ezt a halhatatlan Királyhegyi elképzelte. Megélhetés és éhenhalás, karrier és munkanélküliség, ilyen fogalmakat csak nem lehet a kamera elé engedni! Nyílván csak egy kínos félreértés csöppent a Nemzeti Együttműködés olajozott rendszerébe, miszerint ez itt már nem az ígéret földje. Valami tudatmódosító lehet a dologban, miként a reklámfiú tekintetében bizonyosan. Ezt a kényszerképzetet pedig rögvest tisztázni kell. Főleg, ha van rá négymillió elkölthető forintunk meg egy remekbeszabott Siklódi Leventénk – így hívják az új nemzedék kormányzati felelősét -, aki négy perc jól megvágott anyag segítségével rendet vág a fejekben. Rendelt hát egy szép reklámfilmet a tévelygő magyaroknak. A saját állampolgáraiknak reklámozzák a lakóhelyüket, hogy lakjanak már benne, legyenek kedvesek. A reklámokkal eladni szokás, nem marasztalni. Kínos.

Siklódinak mindenre van persze válasza. Képzett ember. "A kormány eddig is számos intézkedést tett annak érdekében, hogy a fiatalok helyzetén javítson: a felsőoktatás átszervezésére gondolok”. Hogy nem szakad rá az a nőkkel teli csúszda! A „minden ide köt” cím volt mégis az, ami megmozgatott gyomor tájt. Szerintük a bikinis csajok, a buli, meg a vizes póló verseny köt ide. Nem ám a diákhitel, meg a hallgatói szerződés, dehogy. Hanem a naplemente, az. Elviselhetetlen, hogy az állam a legnemesebb érzéseimre tehénkedik rá, ráadásul egy ilyen ázott vattacukor állagú, sörszagú kampányban. Mert az a sok tucatnyi barát és ismerős, aki az elmúlt két évben elment innen, őket is minden ide kötötte. Apa, anya, testvér, nagyszülők, ősök, rokonok, barátok, szerelmek, a magyar nyelv, a kultúra és történelem, minden ami magyarrá tesz valakit. És láttam rajtuk, mennyire fáj itt hagyni mindezt. Bár pöröltem velük emiatt sokat, megértem őket. Mi van azon magyarázni való, hogy aki elmegy, nem jókedvében távozik. Azok már régen itt hagytak minket. Aki most hívja a taxit, az úgy érzi, neki itt csak csalán terem.

Vagyunk azért jó páran, akik maradunk. Ki kényszerűségből, ki kalandvágyból, de leginkább azért, mert nehezen tudom elképzelni az életem más díszletek között. A mi, új nemzedékünknek ezt a mai Magyarországot adta a történelem. Közünk van hozzá. Szemben az Új Nemzedék papírmasé álomgyárához, amihez semmi, de semmi közünk sincs.