2012. 12. 23.

Vörös Csepel

Szólj hozzám!

Az édesapa nevű napszámos Mikulást csak odaadó, hű kutyaszemekkel lehet biztatni és lágy mosolyokkal nevelni. Folyamatosan éreznie kell, hogy életünk végéig hálásak vagyunk mindenért, a levegőtől a BMX bicikliig. Levegőm azóta is akad bőven, sőt BMX-em is volt . Na jó: volt is, meg nem is.

Édesapa fontos ember. A fontos ember meg onnan ismerszik meg, hogy utazik. Sokat. Ő olyannyira fontos volt, hogy nem maradt még a földrészen belül sem. Húsz éve már, hogy elment egészen Amerikáig, óceánt szelt át, angolul beszélt, látta a Szabadság Szobrot. És a Sohot. Nálunk pöttöm hat éveseknél, Amerika a tejútrendszeren belül, valahol a Hold és az Északi Sark között helyezkedett el, félúton. Féltettük ugyan a papát, a messzeségtől, de ravasz kis kölkök révén tudtuk, hogy nem egyedül fog hazatérni, hanem vele együtt a csomagja is. Csurig tele ajándékkal. A vágyak, a nyugat édes üzenete, a csúcs játékok ígérete semmihez sem hasonlítható érzésekkel vegyítette a várakozást. Sosem csalódtunk. Ha beszélő halat akartunk, plüss cápa jött, ha öltöztethető barbit, epres süti baba érkezett. Mindig jobb, mint amit elképzeltünk.

Rémesen messze volt az az Amerika. Fürtökben csüngtünk anyánkon, kérdezgetve, hogy hányat kell még aludni, hányszor lesz még addig uzsonna, míg megjön az apa. Anyánk lágy hangján csitított: csak pár nap, fél lábon is kibírjuk. Kicsit zsibbadt már, mire csöngettek. Ott állt az ajtóban a messziről jött szeretett ember, nagy kofferrel, nekünk nagy reményekkel. A nyakára, fejére, hátára ugráltunk, üvöltve puszilgattuk, selypítve könyörögtünk a bőröndbontásért. Körbe ültük a foteljét, várva, hogy nyíljon a mennyország kapuja. Elsőként nővérem lett hálás és hűséges tulajdonosa egy zenélő mesekönyvnek, ahol huncut kisegerek cincogták angolul a hófehérkét. Hangos is, haszontalan is, hozzánk illő. Húgom egy pikkelyes plüss gombolyagot szorongatva, némán pislogott hatalmas szerencséjétől, hogy a cápa mellé immár a ragadozó eleségét, az új hableányt is odateheti. Én meg kimerevedett arccal, lélegzet visszafojtva lestem apát, mikor emeli ki nekem is a kincset, ami világít, szól és zenél, mutogat és berreg egyszerre. De, semmi. Pedig amíg távol volt, elmúltam hat éves. Dupla berregés dukált. Mielőtt a szám görbülete az államig ért volna, és a könnyek fröcsköltek volna a szobában, megcirógatta a fejem.

 - A tied még nem érkezett meg.
 -Mi az hogy nem? Te itt vagy, és a bőrönd is. És a hableány meg a könyv is. Hol az enyém? - Ekkor bonyolult felnőtteknek való hablatyba burkolózott, hogy ott Amerikában, mindennek a teteje, a vagányság csimborasszója, a huncutság két keréken, az a BMX. És nekem ő, ezt a totemtárgyat vette.
- Kerékpár- rázott nevetve- bicaj fijam, bicaj. Gyönyörű bőrszalagok lógnak a fogantyún, teleszkóp rugók tartják a kerekeket, sárga-kék színe még éjjel is világít. Csodamenő. Nem hagyhattam ott.
- De otthagytad Apa! - Replikáztam csorgó nyállal. Láttam már a lábam a pedálon, ahogy zúzok a Balaton felé, dudálva hirdetem a hárombetűs igét. BMX!
-Semmi baj, türelem kislányom. Egy ekkora csoda nem fér a kufferba, külön adtam fel a gépre, és , hát valahol elkallódhatott. De külön furgonnal hozzák, ahogy megérkezik Ferihegyre, csak türelem. 

Fogalmam nem volt hat évesen, mi fán terem a türelem. Engem az ablakból ki sem lehetett robbantani, pisszenést sem bírtam elviselni. Mi lesz ha nem halljuk a csengőt? Nővérem felajánlotta hallgassuk addig együtt az egérnótát, húgom kért, legyek én nyugodtan a cápával, amíg átöltözteti a hableányt. Kit érdekelt, akkor az egér, meg a tenger, nem láttam semmit, csak magam előtt a NEM kontrafékes, NEM műanyag NEM pótkerekes bicómat. Anyát nem hagytam békén, könyörögtem, hogy mondja meg melyik irányba van az Amerika, melyik ablakból láthatom a legjobban, ha röppen a BMX. De nem jött. Nem akart megérkezni az a nyavalyás furgon az istenért sem.

Közben kitört a nyári szünet. Fantasztikus történetemmel ámítottam az akarattyai strandon a gyerekhadat, hogy micsoda csodajárgányom lesz pillanatokon belül. Ámulva követelték a három betű magyarázatát, BMX, az mi a csuda? Fölényes tekintettel magyaráztam, a menőkről, miközben nagyanyám csepel bringája mellett baktattam haza a strandról, imádkozva, hogy ez legyen a vén drótszamár utolsó útja. Apa már nem ígért. Nem volt szokása, hogy becsapjon minket.

- Félek kicsim, valahol elkószált a levegőben. Nyomozok utána.

Elmúlt a nyár, kerékpár sehol. Megszégyenült nagyot-mondó lett belőlem, csúnya gúnydal tárgya: B, mint BÉNA, M, mint MAJOM, X, mint XAMÁR. Dúltam magamban, ha majd itt lesz, rá sem ülhettek balfékek. De már nem voltam olyan biztos hogy megjön valaha. Felutaztunk a Balatonról, és majd elájultam: ott volt. Ott állt a teraszon teljes szépségében az én paripám. Csillogó váza igaz nem kékben játszott, de nekem ez a piros is rém izgatónak tűnt. Apa mondta, talán rosszul emlékezett, mert vacillált kék-piros között, de inkább a tüzesebbet választotta. Könnyek között öleltem át a lábát, hogy ennél szebbet még életemben nem láttam. Pótkerék sehol, igaz a teleszkóp sem, de a lényeg rajta volt. A BMX felirat a vázon. Már mondtam is, hogy én bizony lent felejtettem az iskolatáskám Akarattyán, vissza kéne menni a hétvégén. Szó sem lehet róla, mondta, hétfőn suli. De megmutattam volna a nyavalyásoknak ezt a három betűt.

Hajtottam a gépet minden délután, el volt ájulva az utca. A hárombetűs villám, csak így hívtál. Aztán egyszer, a pedálozás közben eredt el az eső. Mit eső, zápor. Alig bírtunk hazatekerni a sáros pocsolyák között szlalomozva. Eláztunk, rohantunk befelé, el is felejtettem betolni a kincsem a tető alá. Reggel a napsütésben suliba menet még köszönésképp végigsimítottam a vázat. A kezemhez ragadt egy leázott matrica. A bringán meg ott virított a dacos festés: Csepel.