2013. 01. 25.

Hegyi magyarok

Szólj hozzám!

Eszembe jutott a minap egy régen látott fekete-fehér némafilm, amely a téli olimpia pályáztatásáról szólt. Egy impozáns teremben felsorakoztak asztalaik mögött a pályázni kívánó államok, maguk előtt világmegváltó terveik makettjeivel. A bíráló bizottság tagjai hátrakulcsolt kézzel és szigorú tekintettel jártak asztalról-asztalra, elismerően bólogatva, egyes látványterveknél nagyokat horkantva a meglepetés vagy a felismerés erejétől. Hollandia asztalához érve megrökönyödve kapaszkodott meg és a szokásosnál is nagyobbat hörgött a bírói testület. Egy sík mező makettje terpeszkedett a standon. A holland delegáció vezetője mintha várta volna, a valljuk be jogos értetlenkedést - mégis csak télis sportokról van szó! - széles mosollyal fogott hát egy zsákot, és a tartalmát komótosan az asztalra borította: egy nagyobbacska hegy nőtt ki a sima gyepből. Százdollárosokból. A bizottság tagjai feleszmélve a csodából, hevesen bólogatva rázták egymás, majd a németalföldi atyafiak kezét, akik ezzel az attrakcióval el is nyerték a rendezés jogát.

Hegy nélkül tényleg nehéz. Pedig hegyi tehetségek születnek ám tengerszinten is. Gyarmati Panka még csak 19 éves, de már snowboard felnőtt Európa-bajnok, junior világbajnok, a versenyeken nem csak a bírákat nyűgőzi le, mint a trükkös hollandok, hanem a közönség is extázisba jön szaltóitól, 720 fokos piruettjeitől. Profi sportoló. Már négy éve, hogy nem él itthon. Ausztriában, egy téli sportokra szakosodott középiskolában tanul, naponta három órát edz, személyre szabott erőnléti és technikai fejlesztéssel. Vérprofi. Ő és a közeg. Enélkül aligha teljesülhet a vágy: magyar érem egy téli olimpiáról.

Bezzeg amikor én akartam síversenyző lenni, Anyám nem győzött a Normafához cipelni. Azt mondta a lejtőn is kijön a tehetség, nem szükséges hozzá szakadék. Olajos kölcsön lécekkel caplattunk a műanyag darabokon, rongyokat szorongatva kapaszkodtunk a drótkötélbe, ami felrántott a lankákon. Imádtuk! Aztán hatévesen el is jutott a törpeválogatott, ahogy elnevezett minket a szövetség, Ausztriába egy nemzetközi kupára. Már az ülős felvonótól összepisiltük magunkat, a konkurenciáról pedig azt hittük, nem is sícuccban, hanem szkafanderben érkeztek. Mégis, a világ csodájára harmadik helyezett lettem. Kaptam is a nyakamba a szép gravírozott érmet, és az ajándékot: egy vadi új síkötést. Cipeltem a helyi szervizeshez, hogy tegye rá szépen karcos léceimre ezt a csodát, de azonnal. Az osztrák bácsi forgatta, forgatta és szomorúan rázta a fejét: arra a lécre bizony nem passzol a technológia. Nem fér meg a két világ egymásra csavarozva.

De hol van már a tavalyi a hó, ezen a mostanin Gyarmati Panka és társai, Miklós Edit és Szigeti Viktor remekül szuperálnak, érdemes megjegyezni a nevüket. A határ nyitva, lehet csúszni nyugatra… Sőt, kell, ha van talentum!