2013. 03. 26.

PS interjú

Szólj hozzám!

Mindig is írt, aztán blogger lett, kiadták a könyvét, és ma már író. A horvathdorka bloggerével és a Máshogy Fájt szerzőjével beszélgettünk.

Tavaly a Goldenblog különdíjasa lettél, majd nyereményként kiadták a könyvedet Máshogy Fájt címmel, ami egy gyűjtemény a legjobb bejegyzéseidből. 

 Nem vagyok író. A világ talán legnagyobb paradoxona ez a könyv, amelyet kétségkívűl én írtam, de nem könyvnek szántam. Én csak egy blogger vagyok. Egy a sok millióból, akinek megadta a Blogger, hogy esténként oda üljön a laptop elé és lepötyögje azt, ami eszébe jut, majd kitegye a kirakatba: „Lám ezek az én gondolataim”. A könyv kis csillámok, hangulatok, érzések és történek gyűjteménye, amelyek rólam, rólunk, a mi életünkről, mondhatnánk a közéletünkről szólnak. Persze sajátos hangon, amely azt hivatott elérni, hogy a politika ne csak gyomor, hanem lélek tájt is megmozgasson. Ez a világ remek világ, megfér benne kéz a kézben Angela Merkel, Dodi bácsi (a Móricz büfése), Walter nagybátyám, de Orbán Viktor is. Ezért szeretem. Nálam mindenki szerephez juthat.

Szerinted egy mai fiatalnak mennyire kell belefolynia a közélet történéseibe? 

Senki sem ül le úgy egy papír elé: „Na most belefolyok!”. A politika közösen alakított valóság, amelyben kulcsszerepet játszik az, hogy mit gondolunk, mit mondunk egymásnak a világról. A mindenkori kormány tevékenysége nem sorscsapás, nem szerencsétlen véletlen. Azt is emberek művelik. Arisztotelész szerint a politikában csak azzal foglalkozunk, amit másként is lehet csinálni. Hát foglalkozzunk csak! Ez a demokrácia legelemibb attitűdje. És ha van értelme a demokráciának, akkor ez az. Én is alakítom. A mikrokörnyezetem, a saját valóságom. Hiszek abban, ha mindenki így gondolkozik, ezek a körök egyszer összeérnek, és egy kulturált, békés, igazságos világban találjuk magunkat. De ehhez az kell, hogy minél többen hozzanak hírt a saját világukról. Ha nem teszik, majd mások fogják elmondani, hogy milyen az. Biztos nem olyan.

Mennyire kell tudnunk, hogy valójában mi történik körülöttünk?

Egy tudatos és érzékeny ember számára szerintem természetes igény, hogy tudnia akarja, mi történik az országában, a világban. Vizsgálódunk. Eredményre sosem juthatunk, mert a valóság annyira sokrétű, és annyi igazsággal és igazságtalansággal terhes, hogy leírhatatlan. Mégis írjuk a blogjainkat, mert a saját verziónkkal szeretnénk hozzájárulni a világ megismerhetőségéhez.

Hogy tudsz tájékozott maradni? Mit olvasol?

Mindent! Igaz, már leszoktam a hírportálok gyorsolvasásáról. Arra használom a Facebookot amire való, becsatornáztam a nekem fontos oldalakat, és már irányítottan csurog az információ. Így képes csak a Bitch Media, Jakab Andor és az EUrologus egy lapon szerepelni. Persze jár nekem a Time, az abszolút kedvenc, és nehezen búcsúztam el a News Weektől is. Olvasnám én a Pravdát és a ZsenMin Zsipaot is, de sajnos nem ismerem a betűiket. Mert a papírról, főleg nekünk újságíróknak, nagyon nehéz lemondani. Na meg könyvet, sok könyvet.

Szerelmes vagy a könyvekbe, ha jól sejtem! 

Mostanában elég rapszodikus a kapcsolatunk. Rengeteg tudományos szakirodalmat kell olvasnom a doktori iskolában, ami ellopja az eddig féltett és szeretett időt a könyveimtől. Rengeteg van belőlük. Amikor elköltöztem otthonról, szerencsére nem tűnt fel, hogy a négy szobányi könyvből egy fél velem tart. Ha rend nincs is sokszor a fejemben, tudom, hogy a polcokon minden a helyén. ABC sorrendben katonásan feszül egymásnak Habermas, Harry Potter, Hegel és Hemingway.

Te tervezel második könyvet? 

Elsőt se terveztem. Nem merek. Bár szeretnék. De az nem ilyen lesz, nem egyfajta online bőrkötés. Az regény lesz, tele izgalmas figurákkal, olyan élethelyzetekkel, amelyeket soha nem fogok átélni, a végén örökérvényű tanulsággal. Szóval ábrándozom, és közben keresem ezt az örök igazságot.

Nemrég tanítani is kezdtél a Corvinus-on.

Igen a PhD legcsodálatosabb velejárója, hogy lehet tanítani. Az intézetvezetővel nagy reformerek és egy kicsit forradalmárok is vagyunk, úgyhogy kitaláltuk, indítunk egy kurzust az ’Új média’ témakörön belül a blogokról. Szabadon választható, hétfő esti szeánsz a miénk. Ha hiszik, ha nem, ez itt az ígéret földje. Egyszemélyes médiumok világát éljük. Ez az önpublikálás legpuritánabb formája. Minden exhibicionista Kánaánja a blogszféra. A nyilvánosság ma már egy billentyűzetnyi távolságra van, egy jól eltalált bejegyzés képes akkora tömeget elérni, mint egy országos napilap. Elképesztő lehetőség. Persze, mint minden műfajnak, ennek is vannak szakmai alapkövetelményei, mögöttük búvó kommunikációs elméletek, stb., amit érdemes megtanulni. De foglalkozunk a kurzuson politikai kampányoktól a fraktál elméleteken át az új média retorikájáig mindennel.

Te nem félsz a nyilvánosságtól? Nem inted óva tőle a diákjaidat? 

A nyilvánosság teher. Aki nem bírja, ne kísértse. De aki ezzel foglalkozik, ne csodálkozzon, ha hirtelen vele is elkezdenek foglalkozni. Én amúgy sem szeretnék olyan világban élni, ahol az embernek tartania kell bármitől, bárkitől a véleménye miatt.

A blogbejegyzéseidben és a könyvedben is sok szó esik a családodról.

Amióta megszülettem hatalmas mázlinak érzem, hogy ilyen remekbe sikerült nálunk „a társadalom legkisebb egysége”. Hárman vagyunk testvérek, csupa lány, nekem, mint középső gyereknek ugye, amúgy is kihívás az élet. A szüleim író emberek, valószínűleg tőlük csurgott le nekem is valami a DNS spirálon. A család a legfontosabb. És ez nem valami belénk traktált mantra, amit rendre elszavalunk vasárnaponként a nagyi húslevese felett. Számomra a családi ötös búvóhely, lelki biztonság, a belső béke és kíméletlen tükör: minden gagyi sallang lebuktatója.

Ezek szerint az írói pálya adott volt számodra.... 

Jaj, egyáltalán nem! Én vállalati pénzügy szakon végeztem a Közgázon, mert azt gondoltam egyszer még nagyon meg fogja érni. Aztán dolgoztam szépen fegyelmezetten fél évig pénzügyesként, és büszkén kijelenthetem, hogy nincs az a pénz, amiért újra belépnék számvitelországba. Kikerültem Brüsszelbe, az Európai Parlamentbe, kezdetben a BUDGET bizottságot figyelve, majd hivatalosan is sajtósnak minősítve. Az Egyetem alatt megcsináltuk a MOHA magazint, ott pedig lehetett írni mindenről és mindenkiről. Imádtam. Belekezdtem.

A blog hogyan indult? 

Öt éve, azt hiszem éppen azzal a mondattal, hogy lassan rájövök, hogy valóban túl sokat beszélek, ami mások jó érzését kikezdi, úgyhogy inkább írok. Csöndben. És csatoltam mellé egy bamba Photo Booth-os képet. Aztán csak azt írtam, ami velem és a négy barátnőmmel történt: Cinetrip, cirkusz és kalandok. Azóta kicsit változott a téma, ám a személyes sztorik - igaz kevésbé vad feldolgozásban - de maradtak. Így könnyebb érteni, könnyebb azonosulni egy üggyel. A magyar termék jogszabályba való foglalásának problematikája is könnyebben értelmezhető, ha a német Walter nagybátyám Mercédeszhez való végtelen vonzalmán keresztül mutatom be. Hiszen az új verdáját már Kecskeméten gyártják.

Az egyik bejegyzésedben arról írsz, hogy egy külföldi meleg barátodat láttad vendégül Budapesten, ahol elég sok, számára nehezen emészthető helyzettel kellett szembetalálkoznia. Azt írtad, neki nagyon nehéz lenne itt élnie, de nekünk sem könnyű. Tényleg nem az?

Speciel Pierrel pont Berlinben az Erasmus alatt futottunk össze, ahol valóban könnyebb az élet. De én imádom Budapestet, azért lakom itthon nagy boldogságban. Még csak 26 vagyok, persze hogy tervezek még egy nagyobb kört a világban, de úgyis hazajövök. Lesz miért, abban biztos vagyok.

Mit szeretsz a legjobban Budapestben? 

Amit hal a vízben. Nekem ez a közegem. Az én mondataimat itt értik és itt röhögnek rajtuk, itt szeretek meg embereket, és innen tudok úgy igazán elvágyódni, de azt is csak azért, mert olyan isteni dolog hazajönni.

Megjelent a PS magazin tavaszi számában. Szöveg: Birinyi Nóra