2013. 03. 24.

Mézesmadzag

Szólj hozzám!
without "please"
Mi a probléma? – teszi fel a kérdést ősz professzorom a doktori iskolában. Elméleti ember: könyvből olvassa a bajt. Minket kérdez, ha orrfacsaró példákra vágyik. Egy mindig vidám barna lány kerül sorra, aki most szomorúan nézi a tanárát. Neki eddig nem voltak valódi problémái, kezdi lemondóan. Most szakadtak rá, s mindjárt tragikusak: nincsenek barátai. Itthon nincsenek. Mind kivándoroltak.

A napokban megalakult a „Gyere Haza Alapítvány”, amelynek célja, hogy ingyenesen praktikus információkkal, karrier-tanácsadással és erkölcsi támogatással segítse azokat a magyar fiatalokat, akik szeretnének hazatérni Magyarországra. Igazi kormányzati fogalmazvány: egy huszonéves számára, több, mint érthetetlen. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ez a válasza generációm legfájóbb gondjára. A megtévelyedett bárányok jótékony nyírása ez. Kenetteljesen lefejtik róluk a nyugati bundát, visszaszoktatják őket a magyar akolba. Ha az elhatározás meg van, íme a szívélyes fogadtatás. Ingyen.

Én még sosem mentem el, úgy igazán. Nekem itt élve, nincs kedvem visszajönni. Ebbe, a mai felfordult országba semmiképpen. Én azt a Magyarországot kérném, amelyről akkor álmodoztunk, amikor nemzeti színű lobogókkal a kezünkben rohantunk Európa felé. Tessék nekem egy olyan alapítványt létrehozni, amely arra költ, hogy hogyan válik a Kárpát-medence, megőrizve minden szépségét, ízét és zamatát, éppoly európaivá, mint a kontinens bármely boldognak nevezett zuga. Tessék nekünk egy olyan alapítványt teremteni, ami orvosságot talál legfájóbb betegségeinkre: hogy kilátástalan a jövőnk, hogy öt egyetemistából három már menekül. Ne a hazacsábításon agyaljanak, hanem azon, hogyan lehet megtartani azt, aki kalandvágyból vagy kényszerűségből még itthon szeretne országot építeni. Magának.

De ha már csábítunk, hogy is néz ki a tékozlók erkölcsi támogatása? Egy meleg kormányzati ölelés, pár jó szó, és egy bővített házirend arról, hogyan is kell élni manapság a Duna-Tisza táján? Hogy zajlik ez mifelénk? El sem tudom képzelni. Én már nem tanulhatok erkölcstant az iskolában, bocsánatos bűn, ha nem értem.

Szegény kivándoroltjaink. Nézik a híreket ott, ahol élnek, és fáj nekik. Diktatúra, jogállam leépítése, szólásszabadság eltörlése. Ilyen mocsokságoktól zúg a világsajtó. Erre válaszul, annyit hallanak, hogy egy alapítványtól kapnak majd erkölcsi támogatást a hazatéréshez. Itt tényleg nincs diktatúra, nem vittek még el senkit, mert leírta, amit gondolt. Nem bántották érte, még akkor sem, ha köztereken harsogta ezrek előtt. Mégis egyre fojtogatóbb a levegő. Főleg annak, aki már élt Európában, és látta, hogy megy ez máshol.

Még ne gyertek haza. Még nincs miért. Még.