2013. 03. 11.

Öt órakor

Szólj hozzám!

Álltam és nem értettem. Kocsmazene és sörszag. A tömeg szereti az ilyesmit. De az olcsó slágert nem kiabálták túl. A pár ingyen zászlót markoló kéz, és a napsütés, emlékezetett csak a potya programra. Mert ez nem volt más. Nem lehetett komolyan venni. Csak álltam, és kellemetlen volt. Hülyét csináltam magamból. Mint ők az országból. Ott bent a Tisztelt Házban, a szorgosok meg csak nyomták a gombot. Szavaztak. Zavarában remegve nevet ilyenkor az ember. Még az se ment. Ezek a néma percek a legkegyetlenebbek. Nem állt le a zene, én voltam üres. Fáj nekem, ami ma történt. Végre egy érzés, ami illik egy temetésre. Tehetetlen düh, mert előttem csinálták, végig kellett néznem. Bátran, emelt fővel kell tűrni a vesztességet. De olyan fáradt vagyok. Ezek gazemberek. Ha én elmentem a jogállam temetésére, a demokrácia ott lesz e az enyémen? Ezen gondolkodtam. Na így érez egy gyászoló. Egyedül maradt a világgal. Mint én ma ott a Kossuth téren, késő délután.