2013. 07. 29.

Hőguta

Szólj hozzám!
Rippl-Rónai József: Balatoni fürdőzők

Ernyedten kókad a nagy melegben a diófa lombja, küszködve takarja a hőségtől a napágyas nagymamát. A kisrádió és a hámozott gyümölcs gondosan a kisszékre készítve, a lábak az elnyűtt csíkos matracon pihegnek, szól a Kossuth, ölben az újság, minden a helyén. Ám a homlokráncok mégsem békéről árulkodnak. Levelet olvas éppen, a fejlécen a miniszterelnök büszkén mosolyog. “Az unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte… - olvassa hangosan, szakadozott értetlenséggel a nagymamám.

Hogy lehet a legnagyobb ellenségünk a legjobb barátunk? - bök remegő mutatóujjával a mai újságra: közel kétezer uniós projekt nyert összesen kétszázmilliárd forint támogatást a Balaton körül az elmúlt három évben, mondta el a Fidesz szóvivője pénteken Tihanyban. “Tudod kislányom mióta nem történt itt semmi?” Én tudom, hogy nem a takaros veteményesre és a gondosan metszett fákra gondol. Hanem, hogy a vasútállomás felér egy kísértet tanyával, a szabad strand mocsara sehogy sem passzol az északi partról szóló legendás minőséghez, hogy nincs betonút az utcánkban, és hogy a bicikli belső mindig egy kátyúban végzi. Mi itt nőttünk fel a nagymamánál Akarattyán. Itt rögzültek belénk a nyár és a Balaton színei, hol szürkéskék és zöldes, hol nyugodt, néha dühös, de mindig lágy és izgalmas. Nyaralni jártunk, szünidőben léhűteni. Nekem is fontos, hogy most kapnak. Azok, akik nem csak üdülnek, hanem élnek a tó télen oly kietlen partján.

A cikk hangosan folytatódik, sorolja a frissen kézhez kapott remek híreket. Hogy nincs olyan Balaton-parti helység, ahol ne történne valamilyen strand- vagy kikötőfejlesztés. Miből? Uniós pénzből, persze. Közben szól a rádió, a nagymama nagy dózisban szereti fogyasztani a híreket. A tegnapi tusványosi gyűlésről közvetítenek. “A kormányfő az elmúlt három évben megtanulta, hogy az uniós intézmények alkalmatlanok arra, hogy az Európa előtt álló kihívásokra válaszokat fogalmazzanak meg.” Évek óta épül-szépül a Balaton környéke. Ez egy válasz. Nekünk legalábbis biztosan. Tegnap még kedvenc szóvivője büszkélkedett a temérdek jótéteménnyel, míg másnap a főnök kijelenti, hogy az Unió majdnem, hogy menthetetlen. A szóvivő és a miniszterelnök, így nem fér meg egymás mellett. Kultúrhelyen nem. Mert mi van, ha ezeket az egymásnak ellentmondó szavakat mások is meghallják? Mondjuk egy pénzosztó biztos Brüsszelben. Vagy egy nagymama Akarattyán, akinek egy mondata igazabb az egy órás tusványosi fejtegetésnél: „89 leélt év után azt biztosan megtanultam, hogy ne harapj abba a kézbe, amely a kenyeret adja”.