2013. 08. 16.

Útra kelünk

Szólj hozzám!


A szabadság néha nem az, hogy elmegyünk, hanem ha maradunk. Vágyom rá, hogy ne hagyjam magam. Ne húzzon a szívem egy élhetőbb helyre. Pedig húz. És megyek is. Egyszer, ha eljött az idő, addig utazni fogok és világot látni. Dolgozni vagy kutatni, ott, ahol ennek értéke van, ahol várnak, ahol lehet. Nem kivándorolni, lelépni, elhagyni, csak menni, egy kört a világban. Hiszen megtehetem. Ahogy mondani szokták: szabad a pálya. Én nem fogok hátat fordítani családnak, barátnak. Nem égetem fel a hidakat, nem adjuk el a konyhaszekrényt. Nem búcsúzunk. Nincs isten veled. Szóval így gondolom, de van ilyen? Én, mi, tervezünk így lazán, ravaszul megkerülve a legnehezebb kérdéseket. Mert alakoskodhatunk, de végül is, bárhogy hívjuk, vagy itt vagyunk, vagy ott. A többi csak duma. 

„S kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, írta József Attila 75 éve. Irodalmi elemzésből értem, érzem csak a fájdalmat, a kínkeservet, ami ezekből a szavakból árad. A vészkorszakról is csak olvastam, a disszidálást családi legendákból ismerem. Megszűnt a lélek fájdalma a mi utazásainkból. Nem sírunk. Nincs miért. A 21. században nincs kivándorlás. Még a szó sem passzol, keresnünk kéne egy újat. Ellátogatás. Világjárás. Jól-rosszul fizető kalandkeresés. Ezekben mind benne van a retúr-jegy lehetősége, és ettől olyannyira más az egész. Akik mostanában ebben a témában okoskodnak, még sosem álltak a dilemma előtt. Mert akkor tudnák, hogy ez nem dilemma. Ez nem életre szóló döntés. Ez lehetőségek közötti mérlegelés. Ideiglenes útkeresés. Legalábbis az indulás pillanatában. S ki tudja néhány év múlva minek látjuk majd azt az összepakolást. 

Teljes jogon európaiak vagyunk. Az Unió adta szabadság olyan vonzó, hogy nekünk szinte fáj nem élni vele. Mert oda vágyik mindenki, ahol pörög a üzlet, pezseg a kultúra, van jelenkép is és nem mindig csak jövőkép, örökös vízió egy jobb életről. Ahol álló víz van, szagló posvány, oda nem vágyik senki. Ott nem jó maradni sem. És erre nincs adminisztráció, bürokratikus trójai faló, hogy maradásra bírjon százezreket. Már nem kell mindent itt hagyni. Elég egy jobb munkát találni külföldön. Megtanulni a nyugat szavát, és elmesélni itthon. Mert mindenki úgy indul el, hogy egyszer hévvel, okosabban, tele ötletekkel újra haza tér, és tőle fog majd virágba borulni minden ebben az országban. Ha lesz ember, akit érdekel és meghallgatja. És lesz olyan, ebben biztos vagyok. Ki tudja, hányadik reform korunkban reménykedünk. És ha mégsem lesz? Akkor sem történik semmi. Csak minden úgy marad, ahogy eddig volt, s mi úgy nézünk a világra majd, mint, ahogy az út mellett állva nézzük a robogó autókat. 

Ostoba ember keni örökös kudarcát másra, ki az ellenzékre, ki a kormányra, ki a szomszédra, ki a múltjára. A politika, a közélet, a közös életünk, a közösen alakított valóság, amelyben kulcsszerepet játszik az, hogy mit gondolunk, mit mondunk egymásnak a világról. Mit teszünk egy jobb országért. A mindenkori kormány tevékenysége nem sorscsapás, nem szerencsétlen véletlen. Azt sok ember akaratából, kevés ember műveli. A mi embereink. Hiszen mi választottuk őket. Úgy, hogy választhatunk aközött is, hogy hol éljünk, hol dolgozzunk, hol neveljük majd a gyerekeinket. És aközött is, hogy éljünk, hogy dolgozzunk, hogy neveljük majd a gyerekeinket. Kinek az akarata által.