2013. 08. 25.

Világháborús bombák

Szólj hozzám!


Világháborùs bombák képe fénylik a sötétben, melléjük kitartòan szòl egy távolinak tetszô harangjâték. Minden olyan csupasz és éles. Csak a feszültség bàntja a lelkeket e nagy ürességben. Ùgy, ahogy ezek a bombák készültek valaha némán a szörnyú feladatra. Életek felett dönteni. Ezek vagyunk, lennénk, mi, magyarok? A ledobott, fel nem robbant bombák? Velencében a Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon, az Biennále Art-on biztosan. A magyar pavilon idei attrakciòja Asztalos Zsolt videòinstalláciòja. 

A selejtes lövedékek, így megtagadták küldetésüket. Robbanás es rombolás helyett Velencében, ròlunk, a mi országunkròl, a mi történelmünkröl mesélnek, egy olyan helyen, ami maga is történelem. A kiállîtás az egyes országok kulturális minisztériumába címzi a részvételre szóló meghívót, majd a minisztériumok döntenek egy nemzeti biztos, azaz kurátor kinevezéséről. Így számolni kell azzal, hogy a kiállító művész, illetve a művek kiválasztásánál politikai szempontok, üzenetek is érvényesülhetnek. Töprengek, a most látható, számomra igen direkt mondanivalò láttán. Hogy passzol ez kurucos szabadságharcunkba? Mi vagyunk a lappangò bomba Euròpában? Vagy az idôzített bomba az országban? Mi, a mûvészetet és a kultùrát, a szabad szellemet rajongásig imádò fiatalok? Ki mire gondol. Ez is a egyfajta szabadság. 

A zöld fák karjába bùjtatott magyar pavilon a második legöregebb helyszín az1895 òta megrendezésre kerülõ, a világ talán legtekintélyesebb mûvészeti fesztiválján. A palota épîtésben csak az olaszok tudtak minket megelõzni, bár azt hiszem ez megilleti a házigazdát. 1909-ben még mi diktáltuk a kultûrtempòt Euròpában. Az olaszországi magyarok mûve, egy csodálatos szecessziòs palazzo emlékeztet most egykori fényünkre, hatalmunkra. Az egymás melett magasodó a világ kiválòságait befogadó, holland, amerikai, spanyol, japán palotâk mellett ott díszeleg a miénk is. Jò ide tartozni. Jò magyarnak lenni a Giardini napsütötte kertjében. Itt híresek, elismertek vagyunk. 

Ide illünk. Az antik külsō ès a modern belsõ tartalom tökéletesen szimbolizálja a Biennale immár évszázados modnanivalòját, miszerint: a kultùrpolitika sohasem választhatò szét a képzômûvészeti igényektôl. Harmóniára kell talâlniuk. Ùgy, ahogy a bombáknak a Vaszary jegyezte kapu alatt. És ahogy egykoron egy Mussolininek eladott Aba Novâk Vilmos képnek kellett volna a Duce nappalijâban. Nem könnyû, inkább lehetetlen feladat. Nem is volt sose egyszerû a Pavilonunk sorsa. A Szovjetuniòban a példának okáért nem rajongtak feltétlenül a nyugati sikereinkért, hogy valòdi tulajdonnal rendelkezünk egy földterületbôl, ami magát a romlást, a nyugat bûzét ontja szakadatlanul. Vagy legalábbis évente pár hònapig biztosan. Így nem is vehettünk rèszt a fesztiválon, 1950 és 58 között. Nem csoda hát ha fenyegetés érkezett Velencéből, hogy ha amennyiben nem kívánunk továbbra is részt venni a kultúra evilági terjesztésében, kötelező jelleggel adjunk túl gyönyörű palotánkon, megadva így az esélyt egy más lelkes nemzetnek a bemutatkozásra. Mit ad Isten jelentkező is akadt rögtön, Izrael személyében. Na tudod ki fogja pont az ő kezükre jétszani azt a csodás palazzot... Tördelték a kezüket az okosok a pártházban. Így maradt minden a régiben, és egy Nagybányai kiállítással tértünk vissza a kultúrális köztudatba, hamar elfelejtve a szovjet lelkiismeretet.

A Biennálén minden ország államilag képviselteti magát. Idén majd 100 ország, 10 ùj csatlakozòval, mint Bahrein, Koszovò vagy a Maldív szigetek. Színes, buja, kavalkád. Szèdūl az ember a termeket ròva. (Nem mindenkinek van ám palotája) Valahol agyag, néhol gyanta, bronz és víz, tégla rakás és szoborcsoport, fekete szövet, rîkîtó tollak. Ki mit akar mondani magáròl, mit akar mutatni magából a világnak. Bábeli érzet. Világjárò hangulat. Csodálatos élmény.