2013. 10. 16.

Moral Politics

Szólj hozzám!

Egy európai számára az amerikai politikai gondolkodás idegen, sokszor nehezen érthető. A két nagy gyűjtő párt, mint a republikánus-konzervatív és a demokrata párti- liberális kiforrott álláspontot képvisel, mind ideológiai, mind aktuálpolitikai kérdésekben egyaránt. Ez azért érdekes, mert egy átlagos, a politikában csak felületesen érintett amerikai, politikai hovatartozása, hogy liberálisnak avagy konzervatívnak vallja magát, automatikusan meghatározza, mind alapfogalmi, mind aktuálpolitikai állásfoglalását is. Mint, hogy a liberálisok a gondoskodó állam hívei, a jóléti államban hisznek feltétel nélkül. Míg a konzervatívokban benne van túlszabályozástól való félelem, a szövetségi kormányzattal, a „big governmenttel” szembeni általános bizalmatlanság. Ebből épül fel az állami szerepvállaláshoz kapcsolódó nézeti különbség teljes szerkezete. 

A liberálisok szerint az államnak egy szociális védőhálót kell fenntartania, amely segítséget nyújt a munkanélkülieknek, egészségügyi ellátást biztosít a társadalom alacsonyabb rétegeinek, illetve gondoskodik az idősekről. A konzervatívok a jóléti állam finanszírozhatóságának lehetőségét az adókban látják. A két meghatározó politikai blokk az utóbbi húsz évben bizonyos társadalompolitikai kultúrharcot indított, bizonyos ügyeket, ideológiai határvonallá tett, melyek alapvetően megosztóak egy liberális és egy konzervatív szavazó számára. Ilyen az egyneműek házassága, az abortusz kérdése, a hadsereg, a bőrszín szerinti diszkrimináció, a halálbüntetés, az illegális bevándorlás, de a válságkezelés kérdése is. Ezen sarkalatos ügyekben egyértelmű a liberális és a konzervatív álláspont, az viszont kevésbé átlátható, hogy a liberálisok és a konzervatívok miért alakítanak ki egyes esetekben teljesen inkoherens politikai attitűdöket. George Lakoff erre kereste a választ. A szerző az amerikai kognitív nyelvész és a nyelvészet professzora a Berkeley Egyetemen Kaliforniában, ahol 1972 óta oktat. Kutatásában, úgynevezett frame-kkel dolgozik (kerettel, gondolati kerettel.) A kommunikációban és különösen a politikai kommunikációban használt szakkifejezés, olyan „mentális struktúrákat jelent, melyek befolyással vannak arra, hogy miként látjuk a világot”. Tehát a gyakorlatban olyan szavak és kifejezések használata, amelyek segítenek a felmerült, gyakran bonyolult gondolatokat elhelyezni egy meglévő kognitív struktúrában. Ezzel lényegében automatikusan kijelölik a befogadó számára a „gondolati kereteket”.

Lakoff szerint az alapvető különbségek a liberális és a konzervatív nézet között abból adódnak, hogy különböző intenzitással viszonyulnak két egymástól eltérő olyan metaforához, amelyek az állam és az állampolgár viszonyáról szólnak. Lakoff kimutatta, hogy az erkölcs fogalma az emberekben, a család fogalmából és a családi élet testi-érzelmi tapasztalataiból alakul ki. Az általa felvázolt modell szerint a családi élettel kapcsolatos szerepek és metaforák, sokszor tudatosan nem érzékelt rendszere, képes befolyásolni alapvetősen a politikai gondolkodást. A “Strict Father”, azaz a “Szigorú Apa” képe hívja életre a konzervatív attitűdöket. Ebben a modellben a család egy erős, domináns „apa”, a kormány köré épül, és azt feltételezi, hogy a „gyerekeket”, vagyis az állampolgárokat meg kell fegyelmezni, hogy felelősségteljes „felnőttekké” váljanak, kik erkölcsileg rendíthetetlenek, önellátóak és felelősségteljesek. Azonban, amint a gyermekek felnőtté váltak, az apa már nem avatkozhat bele az életükbe, azaz a kormány sem gondoskodhat tovább azon tagjairól a társadalomnak, akik már bizonyították felelősségtudatukat. Ezzel szemben a “Nurturant Parent”, a “Gondoskodó Szülő” családmodell a liberális magatartást erősíti. Lakoff szerint a liberálisok jobban bíznak abban a családmodellben, amely a „gondoskodási értékrenden” alapszik, és amelyben az „anyák” és „apák” arra törekednek, hogy az eredendően jó „gyerekek”-et távol tartsák a „negatív behatások”-tól, ilyen lehet konkrétan a környezett szennyezés vagy elvontabb fogalomrendszerben a szegénység. Lakoff abból a feltételezésből indul ki, hogy a konzervatívok azért képesek a politikai metaforákat jobban uralni, mert egyértelműbb, könnyebben meghatározható az erkölcsi világnézetük. Mindez természetesen politikailag a “Nation as Family”, “Társadalom Család” metafora fényében válik fontossá. Hogy megértsük a problematika mélyét, és egy kérdésben kéne megfogalmazni, hogy mi az alapvető különbség egy konzervatív és egy liberális között, ez lenne az: Ha éjszaka sír a gyerek, felveszed vagy sem?

A “szigorú apa” családmodell vezérmotívuma maga az erkölcs, amelynek pozitív mintaképe az apa, az erkölcsi tekintély manifesztuma. Az apa óvja és védelmezi családját, beleértve az anyát is, akit alapvetően gyengébbnek tekint, mint, aki erre nem lenne képes. Az ő hatalmában áll felállítani a házirendet és szabályokat, ellenőrizni azok betartását. Az anya a mindennapok működéséért felelős, az ő dolga a háztartás, a gyerekek ellátása, illetve az apa tekintélyének fenntartása. A gyerekek természetszerűen tisztelik szüleiket és engedelmeskednek a szabályoknak, jellemük építő eleme az önfegyelem, a tekintély elismerése illetve, hogy csak saját magukra támaszkodhatnak. A szeretet itt is fontos elem, amely ugyanakkor sohasem emelkedik a tekintély fölé, mert ez utóbbi önmagában is a szeretet és a gondoskodás kifejeződése. Az apa döntéshozatali monopóliummal rendelkezik, a döntéseket a család egésze, kérdés és ellenvetés nélkül elfogadja. Az apa konzervatív nevelési eszközöket (a konzervatív szó használata a konzervatívok jellemzésénél kicsit visszatetsző lehet, de neveléstani megközelítésből ez egy önálló kategória, bár nevezhetném klasszikusnak is), fizikai fenyítést is alkalmazhat, miközben engedelmességre, felelősségtudatra neveli a gyerekeket. Hiszen az út rövid. A cél, a fegyelmezett, öngondoskodásra képes gyermek, kinevelése. Mivel a felelősségteljes állampolgár képes eltartani önállóan saját magát és később a családját is. Összegzésként ebben a modellben az erkölcs az apa erejéből fakad, hiszen a cél érdekében a nevelésben alkalmazott fegyelmező eszközök hatására a gyermekben önfegyelem alakul ki. Aki sikeresen képes megküzdeni a rá váró külső és belső hatásokkal, amelyek egy gyenge erkölcsileg megkérdőjelezhető embert legyőzhetővé tesznek.

A legfontosabb különbség a két felvázolt családmodell között, hogy a liberálisokra jellemző modell, nem tesz különbséget apa és anya között, a gyerek erkölcsi fejlődéséért egyaránt felelősek, illetve a család minden tagja felelős egymásért. Innen ered a kölcsönös gondoskodás képe. Ebben a családmodellben a legfontosabb a megértő szeretet. A családon belüli kapcsolatok alapvetően az egymás iránt feltétlen bizalomra épülnek, a kommunikáció köztük szabad és nyitott, a döntések konstruktív vita, közös döntési mechanizmus útján születnek. A családban elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, amikor a szülők időnként megmagyarázzák, hogy tetteik miként szolgálják a legfőbb értékeket, a gyerekek ötleteit és kérdéseit szeretettel és komolyan veszik. Tehát ebben a modellben, a konzervatívval szöges ellentétben áll, hogy az erkölcs kialakulása nem egy apa egyszemélyes fegyelmezéséből kialakuló önfegyelemre épül, hanem az egymás iránt tanúsított empátián alapuló felelősségre.

A családra épülő erkölcsi felfogásunk a társadalom egyik központi metaforájának fényében kap különös jelentőséget. Ez a metafora a “family as nation”, azaz a “társadalom család.” Ha valaki tapasztalati úton, gondolkodásában a “gondoskodó szülő” modellt követi, politikailag is inkább liberális felfogásúnak tekinthető, míg a “szigorú apa” képével szimpatizálók a konzervatív politikai gondolkodás hívei. Ebből egyenesen következik hogy a család otthona az ország, a szülők a kormányzat, a gyerekek pedig az állampolgárok. Tehát a kormányzatnak, mint a szülőnek is, kötelességei vannak az állampolgárokkal, azaz a gyerekkel szemben. A két családfelfogást, mint kulturális mintát (de lehetne gender jellegűként is titulálni: a szigorú apa ”férfias”, a gondoskodó szülő ”nőies” jellegével) állítja elénk, mint a két eltérő politikai értelmezést eredményező kognitív modellt. Azt állítja ugyanis, hogy amikor politikai beszédeket hallgatunk, cselekvéseket követünk figyelemmel, és értékeljük azokat, akkor ezeket a kognitív kereteket alkalmazzuk. Éppen ezért, a legalapvetőbb eltéréseket éppen a család sztereotipizált, idealizált modelljének különböző használatából vezetjük le. Még a morális kategóriák is ebből eredeztethetőek. A szigorú szülő esetében a jutalom és büntetés, az önfegyelem és felelősség, mely megvéd a külső gonosszal szemben is. A gondoskodó szülő metafora pedig megteremti az empatikus viselkedést, az egyenlő esélyek meglétét és fenntartását, a rászorulók védelmét és a róluk való gondoskodást.

A modell tekintetében érdemes vizsgálni az USA-ban éppen napirenden lévő patthelyzetet, amelyet a költségvetési vita váltott ki. A problematika alapja, nem az, hogy republikánusok nem támogatják az amerikai államadósság-plafon megemelését, hanem maga az Obamacare. Az Egyesült Államokban - ellentétben például számos európai országgal - nincs általános, mindenkire kiterjedő állami egészségügyi ellátás. Mintegy 48 millió amerikainak nincsen biztosítása. Ezen a helyzeten változtatna az Obamacare azzal, hogy kiterjesztené az egészségbiztosítást, kötelezővé teszi a biztosítás vásárlását mindenki számára. Akiknek nincs elég pénzük, állami támogatást kapnak. A reform egyben kibővíti a legszegényebbek számára eddig is elérhető egészségügyi ellátást, a Medicaid nevű programot. Ez az ami ellenkezik a konzervatívok "jóléti" állam elképzelésével, miszerint mindenki olyan arányban részesüljön a támogatásokból, amilyen arányban ő maga részt vállal benne. A szigorú apa képe tehát ott lebeg most is a Capitolium felett.