2013. 10. 06.

Szabad nem Szabad?

Szólj hozzám!


Van egy szervezet a világon, ami nem vállalkozott másra, mint hogy a legnagyobb félelmünket analizálja, mérje, és ítélje: a szabadságot. Itt nem lehet szépíteni, cicomázni a mondanivalót, csupán a száraz tények maradhatnak életben. De nem nálunk. 

Hatvan országból a nyolcadik helyen végzett Magyarország és „szabad” minősítést kapott a Freedom House legfrissebb, 2013-as jelentésében, amely az Internet szabadságáról szól. Olyan országokat utasítottunk magunk mögé, mint Nagy-Brittania. Ez remek eredmény, jár a hátlapogatás, immár bizonyított tény, hogy él és virul a netes társadalom, korlátok nélkül lubickol önön virtualitásában. Ám a jelentésnek hála, kibuggyant a kortünet, és a szemünk előtt formálódott át a dicséret aggodalommá. A legnagyobb netes portálok, szinte kizárólag a tavalyi eredményhez mért visszaesésről beszélnek – pedig a tendencia szinte mindenkire igaz -, megfélemlített bloggerekről, virágba boruló netcenzúráról mesélnek. 

Közben a Freedom House szakértője és a jelentés írója kimért és udvarias stílusban közli - miben másban, mint a műfajnak megfelelő kommentben -, hogy sarkításokkal, féligazságokkal operálnak a cikkek, és a tőle idézet mondat nem hangzott el soha. Az internet szabadságról szóló jelentést is kiszínezik, átírják a neten. Miért? Mert ilyen a rendszer. Megköveteli. Nem számít semmi más, csak a kattintás.

Vagy talán annyira belesüppedtünk már ebbe a majd egy évtizede összehordott szutyokba, hogy néha inkább finom meleg takarónak érezzük a sarat, mintsem mocsoknak? Ha holnap úgy kelnénk, hogy olyan emberek néznek ránk felülről, akiket a sok szidás és utálkozás közben elképzeltünk magunknak megmentőként, mi maradna? Lehet hiányozna ez az egész... Képes hozzászokni az ember az ellenségéhez? Függőséget okoz a kritika? Nem bírja már el a sajtó az elismerést. Lehet meg sem érdemeltük. Őszintén, talán jobban örült volna az internet egy "félig szabad" minősítésnek. Nagyobb sztori Azerbajdzsán mögött kullogni. És akkor talán újra elő lehetett volna venni az Orbán-Azeri ügyet is, picit cuppogni még az inas csontokon. Még szikrája sem merülhet fel annak, hogy ez itt nem egy menthetetlen hely. Hiszen a Barnát is megverték ugye. 

Vajon mi, a leírt szóban mélyen hívő olvasók váltunk-e olyanná, hogy kikényszerítjük ezt a bánásmódot, avagy a tartalom vált függetlenné a mi egykor volt igényeinktől? Hiszen jellem kell ahhoz, hogy ne csak megszabadulni legyünk képesek valamitől, de elég szabadok legyünk valamihez. Erről a dilemmáról talán két kommentelő csevegése mesél a legjobban: 

„Te hány álnevet használsz? Amennyi csak kell a szabadsághoz.”