2013. 11. 17.

Fellegvár

Szólj hozzám!

Csípett már a hideg. Úgy kapart a torkom, hogy csak suttogva tudtam beszélni. Búcsúzni mentünk a Fellegvártól. Szerényen csak így neveztük a nyáron összehordott gyermeki bunkert. 20 éve ennek már. Anyám szerint r-es hónapban egy lány nem hempergődzhet a rakparton. Persze máshol se. Felfázik. Már rég elmúlt a szeptember. Jócskán lealkudtam az r-ket. 

Álltunk és néztük felemás teremtményünket. Uszadékfák takarták a híd alatti nyílást, rossz pokrócokkal tömtük a lyukakat, így kölcsönözve valódi teret a vadon létnek. Ácsolt pad terült előtte, a kis asztalnak szánt dobozon még ott virított a múltkori játék nyoma, amorf gesztenyeszobrok nyújtóztak a vizes kartonon. Tetszett, amit láttam. Felépítettünk valamit, amit jövőre majd újra gondoltat velünk a tavasz. Már láttam magam előtt a kötélből font függőhidat, a rongy létrát és a függőágyat. Déltengeri birtokunk lesz. Majom módjára fogok csimpaszkodni, szélsebesen lendülök majd a hídpillérre. De várom! Most fájón néztük az elmúlt nyár színterét, az ősz könyörtelen pusztítását. 

Rekedt, mélyről jövő köhögést rázott fel az édes mélázásból. Remegés futott végig a gonoszul bántó hangtól. Akkor láttam meg. Előbb éreztem, mint láttam. A nagypapa sufni szaga keveredett azzal a csípős alkoholos gőzzel, amit Anyám annyira utált. Egy ballon takarta hatalmas termetét, ócska cipőjéről nem tudtam levenni a szemem. Színes cipőfűző? A Gáborka apjának a bakancsában? Nem értettem semmit. Nem illik egy apához ez a kuszaság. 

- Egy ideje figyelem már mit műveltek - szavak formálódtak a rekedt köhécselésből. Dicsérte a Fellegvárat, hogy milyen remekül töltjük ki a helyet. - Itt valaki építész lesz kölkök. Ki ötlete volt az az okos szellőző? - Azonnal jelentkeztem, pedig tudtam, hogy a húgomé volt. De valamiért be akartam vágódni a Gáborka papájánál. Gáborka olyan szomorú és kedvetlen mostanában, úgy éreztem már egy apai dicsérettel is közelebb kerülhetek hozzá. - Príma, príma - mondta, és komótosan tapogatta, szemlélgette a Fellegvárat. Ekkora ember mellett a felleg név, még inkább hencegésnek hatott, eltörpült az egész hajcihő vizslató szemei alatt. Elismerősen bólintott megint, kezei között az ócska pokrócot morzsolva. 

- Mit akartok a télen kezdeni vele? - Semmit, télen semmit. - Válaszoltuk együtt. –Várjuk a meleget! Amikor indul majd a fejlesztés, csak mint a Monopoliban, és épül a függőágy, na meg a rongylétra a pillérre. - Ilyen remek kis kunyhót valóban nem szabad a télnek, a magánynak és a kutyáknak adni - dörmögött a Gáborka apukája, mi lenne, ha ő vigyázna rá? 
Hogy ő? El sem hittük hatalmas szerencsénket. Egy igazi őrző védő kapuőr! Egy mindent látó szem. Egy felnőtt! - Csak egy feltétele van- mondta borús komolysággal újdonsült megmentőnk. - Ez a mi titkunk marad, senki, de senki nem tudhatja meg. - Megígértük. Eskü is kellett. Kezet ráztunk, boldogan mosolyogtam a barna szemébe. Még ragadt a kezem az övétől, de nem mertem a nadrágomba törölni. Koszos lesz. Neki csak a szája kerekedett felfelé, a szeme más volt. Szomorú és vizenyős. Meg, megrázkódott, ahogy nézte a Fellegvárat. 

Aztán hirtelen megint elöltött a félsz, az órámra néztem, rohanni kell! Elkésünk az ebédről, mi több lemaradunk az ebédről. Gyorsan búcsúzva hagytuk ott friss oltalmazónkat új őrzendőével. Sebesen tekertünk vissza a fantáziából a valóságba. Anyám dühösen integetett már messze az ablakból. Rohanva szedtük a lábainkat. Messziről újságoltuk a hírt, hogy immár a Fellegvárért nem kell aggódni, bérgazdája van, ki majd télen vigyáz a birtokra. Anyám elfehéredett. Kivel, mivel találkoztunk? Nem megmondta, hogy ne álljunk szóba idegenekkel? Erősen szorította a karom. Anya, de hát ő nem idegen. A Gáborka apukája vállalta az éjjeli őrséget. Anyám keze leesett rólam… Döbbenten rogyott le a konyhaszékre. Mereven maga elé nézve, csak ennyit motyogott: már ők sem bírják együtt?