2013. 11. 10.

Mini Magyarország Londonban

Szólj hozzám!

Aki repül, az örül. Az utazáskor érzett boldogság nekem most sem idegen. Talán egyedül vagyok ezzel a melósjáraton. Így becézik gonoszul a londoni fapadost. Naponta háromszor fordul a britek fővárosa és Budapest között. „Semmi kedvem visszamenni”. Buggyan ki a mellettem ülő zilált hajú lányból, mikor felbődülnek az ólmos turbinák. Próbálok megértően nézni: ne menj, ha nem akarsz. „De muszáj". Néz vissza rám, sírós lemondással. 

Ilyen szomorú lemondás lett a kalandkeresés? Nem hagy szabadulni a lány tekintete a hajnali gépről. Pedig már London utcáit rovom, élvezem a multikultit, szédít a sokszínűség. Tíz millióan zsúfolódnak az új ígéret földjén, ahova útlevél mellé egy álom a belépő. Mindenkinek volt, aki nem itt született. Mi, magyarok már egy Pécsnyi álmot adtunk Angliának, a lengyelek majd egy Varsónyit. Jut is marad is a reménységből. Nem minden önmegvalósítás végződik mosogatással. Kétféle londoni magyar létezik: aki még emlékszik, hogy miért jött, és aki már csak azt sorolja, miért menne. 

Gergő, a szorgos és ügyes mindenhez értő egy mondatot illeszt friss elméletemhez: „Terved legyen, anélkül itt nem megy. Egyéves, ötéves. Mindegy, csak terv legyen.” Egy szépen kipolírozott program, amihez foggal, körömmel ragaszkodva juthat el az ember az elégedettségig. Kertészként kezdte, napi 12 órában nevelte a dús lombú angol fákat, építette a nyugati luxust pár fontos bérért. „Mindig tudtam, hogy lesz jobb, ezért bírtam elviselni”. Ma, majd két évvel később, már 3000 font felett visz haza, szerzett magának képzettségének mért feladatot. Az ilyenbe nem lehet azonnal beleülni, ezeket meg kell találni. Gergő hegesztő, még pedig biogázok szállítására alkalmas csöveket illeszt egymáshoz. Nagymenő a szakmában. Iskolára gyűjt, aztán lakásra, majd egy másik lakásra, aztán talán még egyre. Remekül beszél angolul, most a németet nyúzza. „Svájcban is jól lehet ám keresni”. Ennél is többet! Négyezret, ötezret! Ismét tervekbe botlok. Gergőnek a pénz az első, ha ígéretesebb a jövő, szedi a sátorfáját és indul. „Nem vagyok tipikus londoni magyar”. Igen, ma már Londonban is létezik a tipikus magyar. Egymás osztályozása történelmi betegségünk nekünk. Gergő azért más, mert nem elégszik meg azzal, ami elsőre adódik. Neki nem elég a mosogatás, a kertészkedés, a bármilyen, de munka. Mint sokaknak, akik bútorozatlan sötét lukakban mégis méregdrágán laknak, hosszú órákat ingáznak, nehéz és embert próbáló munkát végeznek. De félre lehet tenni, amit majd el lehet költeni otthon - ez mindenre magyarázat. Ha egyszer hazamennek. Az egyszer viszont egyre távolabbi, a napi rutin becsípte a vágyakat, bedarálta a szebb jövőt. Közben otthon el lehet mesélni a büszke és kíváncsi rokonoknak, hogy ő már igazi londoni és ingyenes a British múzeum, ahol még amúgy sosem járt. A hétvégi túlórát ugyanis duplán fizetik. 

A dolgos százezrek, összeesésig robotoló bérmunkások 100 félretett fontra úgy néznek, mint szabad jegyre a Kánaánba. Hallgatom a sztorikat, ám a festett díszletek fonákja nagyon mást mutat, mint a fényes színe. Persze a magyarok között is akad bőven ötletkalandor. És különleges tehetség is. Van világhír felé masírozó tervező, aki elképesztő ékszereivel ejti ámulatba a várost, akit már jegyez a British Vogue. De van itt melósból avanzsált pantomimos is, aki a pályát egy részeges éjjelen kukázott Darth Vader jelmezzel kezdte. Ma már ő igazgatja a Piccadillyn bohóckodó figurákat. 

Mindenre van példa és ellenpélda. Ám az igazán sikeres önmegvalósítás itt épp oly ritka, mint otthon. Napok telnek el és rájövök, a magyar csak külföldön magyar úgy igazán. Itt bújik elő a zsigerekbe rejtett történelem. A zárkózottság, a félelem a mástól, a büszkeség. A magyar közösség nagyobbik része nem nagyon vegyül Londonban, egymás között élik mini Magyarországukat. Ahol a fodrász és a taxis is magyar, ahol otthonról hozzák a házi pálinkát és megvesznek egy jó gulyásért. És amikor hazamennek, whiskyt isznak és bélszínt rendelnek. Értetlenül nézik, ha egy új kiköltöző nem magyarokkal bútorozik össze. Lemondóan legyintenek, „majd megbánod” félmondattal pakolják más népekhez a hazaiakat. „Nem azért vagyunk itt, hogy barátkozzunk”. Hallom egy harmincas ápolótól. Még a mondatot sem értem. A kerítéssel újra felhúzott magyar határokon belül kell feltétlen megmaradni? Hát ezért megy valaki külföldre? Hogy úgy igazán magyar lehessen? Szenvedősen, magányosan, dolgosan, nehézkesen.