2013. 12. 22.

Szerencsés hozzávaló

Szólj hozzám!

Már egy napja a kádban lakott. Unottan bambult a fehér zománcra, nem érdekelte őt már semmi. Este pár órára átköltözött a piros lavórba, egykedvűen utat engedve a családi tisztálkodásnak. A ponty érezte nincs már sok hátra. December huszonharmadika volt. 

Pedig úgy lenne igazságos, hogy a hal legalább szökni próbáljon attól, aki fogságba akarja ejteni. Ám igazságot keresni egy Székely utcai bérház második emeletén nem halnak való feladat. A mi pontyunk, még halmértékkel is túlontúl apatikusnak tűnt. Halvérűek között is a leghalabb vér. Ficánkolást, fröcskölést sosem láttunk tőle, nagymama egy hosszú fakanállal időnként meglódította, és aggódva nézte úszik e még. Enyhén visszatetsző egy halálraítélt jóléte miatt nyugtalankodni, de hát egy budai bérházban ez a legkevesebb halvacsora előtt. Érzékeny szívű révén nagymamám erkölcsi kérdésekben tévedhetetlenül ítélt kád és fazék között. Ez a szív nem véletlenül választotta nagyapámat. Ő mérnök ember volt. Zsenialitása nem a megrekedt korhoz illet. Ötletei már az ötvenes években iparokat mozgattak. Csak a rendszer hibája volt, hogy zömében nem itthon hanem néhány ezer kilométerre nyugatabbra . Szelleme csillámporából jutott otthon mindenkinek épp elegendő. Ideiglenes pikkelyes lakótársunknak, a pontynak is. Mosolygós békés emberek voltak. Nagyanyám elképzelni sem bírta, hogy pirosló vérrel fessék a fehér csempéket, vagy az ő parányi keze tapadjon egy súlyos bárdhoz. A hal és a halászlé közötti kínos folyamatok évről évre dédanyámra maradtak. Ám idén nem jött. Egy karácsonyi láz levette a lábáról, helyette csak beigli illatú kosarak érkeztek. 

De a halnak meg kellett halnia. Egy Kossuth díjas mérnök csak nem állhat a haltrancsírozó százezrek vérpöttyös seregébe. Ő elegáns, ember és állatbarát , szenvedés mentes véget szánt a halnak. Már bent a gyárban készített egy forrasztott dróthálót, precízen kiszámolta, hogy hány amper és Volt szükségeltetik a fájdalom nélküli, gondtalan lebegéshez egy két és fél kilós ponty esetében. Zavart részvéttel álltuk körül a kádat, hogy búcsút vegyünk a háziállatunktól és egyben reményteljesen köszöntsük a karácsonyi menü főszereplőjét is. A bizarr ceremónia után nagyapám közölte, hogy most kettesben akar maradni vele. Megértettük. Az öldöklés legyen bármi humánus felnőtt dolognak tetszett. Nagymamám idegesen kiterelt minket a konyhába. Megviselte a halál szele. Még egy halé is. Az ujjam már egy habos krémben matatott, így próbálva visszaszerezni az ünnep édes örömét, és élénken füleltem a fürdőszoba felől érkező minden neszre. 

 - Az anyád! - üvöltötte az amúgy a végletekig megfontolt csendes nagyapám. - Ez itt nem akar bebújni. - A bebújás azt hiszem a hal dolga lett volna, bár elfogadható, ha valaki nem úszik bele küzdelem nélkül önként a 220-ba. Kétség nem fért hozzá: egy gyors áramütéssel akart végezni a ponttyal. De még ez a bamba is magához tért az első villanásoktól. A bölléré avanzsált akadémikus gumikesztyűben és gumicsizmában markolta a halálos hálót, őszes hajáról csurgott a víz, szemüvegén mintha pikkelyek csillogtak volna. A hal nem akart kimúlni, a második csapásra sem. Nagyanyám nem engedett minket az árammal futatott ravatal közelébe, gumipapucsot húzott és bement megnézni, mi lesz az ünnepi vacsorával. A ponty dacosan pumpált a kézmosó sarkában, nyilvánvalóan semmi kedve nem volt a halálhoz. Ekkor jött a harmadik csapás. Kiszámolt már akkor ampereket és voltokat, bele a konnektorba, ellenállás nélkül. 

Összekapaszkodtam a konyhában testvéreimmel. A sötétben álltunk. Nem égett a villany, sem a karácsonyfán sem a csillárban, de még a folyosón sem. Izgatott rohangálás zaja szűrözött be a felsőbb emeletekről és a suttogásból kiáltozás lett: Ki az az állat, aki karácsonyeste szereli a vezetéket? - A fürdő sötétjében is abba maradt a halálos viadal. Ahogy a gyertyalángban a ponty a vizenyős szemét hóhérja véreres szembe fúrta, tudták már mindketten, hogy idén húsleves lesz, előre vágott csirkéből. A halászlé bolond nagyapám lehajtott fejjel a magasztos ünnep szelleméhez nem illően, szótlanul, gumicsizmában ült a konyhaasztalnál. Nagymamán kedves simogató keze térítette vissza a családjához, hogy már mosolyogva csomózza rá a dacos dögre a nejlon szatyrot. Együtt sétáltunk ki valamennyien a Duna partra. Fájó szívvel búcsúztunk hősünktől a jeges szélben. Mint egy pikkelyes Hunyadi László túlélte a kivégzését. A mi halunk. Bátor, nagy tettekre teremtetett. Nagyapám szégyenlős kedvességgel engedte a Dunába Buda legszerencsésebb teremtését. Aki pillanatok alatt cikázott el a fekete semmibe. Integetni sem tudtam neki. Mire hazaértünk a Nagymama eltüntette a csatateret, nyoma sem volt a halálsornak, édes fűszeres illat keveredett az égett kábel szaggal. A gyertyagyújtásnál felötlött bennem a hal tátongó szája: Igazán megkérdezhette volna három kívánságom.