2013. 12. 08.

Szintfelmérő

Szólj hozzám!

Szeret rajzolni? Lényegi kérdés ez ma Magyarországon. Majd 300 000 embert érint. Derül ki a minap nyilvánosságra került szintfelmérő dolgozatból. Nem! Nem az általános iskolás Habakus verseny első fordulós dolgozata jutott a sajtó kezébe. Hogy is képzelnénk, magázni egy gyereket? A szintfelmérőt azoknak kell kitölteniük, akik a kormány közmunka-programjának keretében a kötelezőnek minősített oktatáson részt vesznek. Mert a „fejlesztés” keretein belül megnyílik az esélyük, hogy jobban teljesítsenek majd a munkaerőpiacon. Egy felhő, egy napocska és egy hópehely négyzetbe kanyarított mintácskái segítik majd a munkára vágyót az elhelyezkedésben. Amíg meg nincs rendes munka, ne már a napot lapátolja majd az a szerencsés a fagyban. 

Írja le a nevét, lakcímét, születési helyét és idejét. Máris tíz pont. Látótávolságon belül került az elégséges a kormányzati dolgozatban. A következő feladatban jön a már említett vizuális erőpróba, de nem kötelező ugye itt semmi - demokrácia van, tudod - így csak akkor gömbölyödjön az a napocska a papíron, ha tényleg szeret a kitöltője rajzolni. Ám ha nem, mínusz 7 pont, sajnáljuk. De nem kell rögtön kiborulni, van még lehetőség bőven a javításra. A következő és egyben utolsó feladatban, az úgynevezett szövegértési képességet teszik próbára a szakavatott tanáremberek. Én a szavakat úgy önmagukban értelmezem. Ha azt mondják szövegértés, arra gondolok, hogy majd lesz pár olvasásra szánt sor, bennük megbújó információ, amit egy csöppnyi logikával, majd szépen felismerek, és megválaszolom az erre irányuló kérdéssort. De nem itt. Itt a felismerés gyönyöre csupán arra koncentrálódik, hogy a felsorolt szavakat megtaláljuk a szövegben. Mint a „Hol van Waldo” című képeskönyvben, ahol az elrejtett kisfiút kellett meglátni a nagy összevisszaságban. Itt a „havazás” szót kell azonosítani egy összetett mondatban. Még 10 pont. A kitűnő vizsga nem elérhetetlen vágyálom. Az ösztöndíj pedig 50 000 Ft. Az, hogy a saját nevünk leírása és egy szó felismerése, esetenként egy-egy bárányfelhő lerajzolása, hogy teszi majd versenyképesebbé a munkára vágyót a piacon, az már a megszokott kormányzati misztikum. Mi azt nem érthetjük. Nem láthatunk bele abba a csillogó üveggömbbe, ahol az ehhez hasonló ötletek megfogantak. Elég lesz, a 112 ezer új munkáskéz felirat a kormányzati plakáton, hogy tudjuk, 56 ezerrel több közmunkás tud ma napot rajzolni Magyarországon. Két kezük van ugye. Szorozva kettővel. Hát ennyi. 

Ám egy dolog mégsem annyira világos, mint ez a „szor kettő”. Azzal az iszonyatos megaláztatással, hogy számol el az ötletgazda, amikor diplomás nyelveket beszélő, ám közmunkára kényszerült emberek rajzolják a fényes napsugarakat? És írják le a születési dátumukat a létminimumért? A nevüket már le sem merik, odadobják inkább azt a pontot, annyira szégyellik. A közmunka program egy eszköz. Egy átmeneti szakadt kabát a fagyban, ami semmire sem jó, mégis takar. Ám ez az 50 ezer forint az a vékony zsinór, amely ott tartja az embert a kilátástalanságban a kiszolgáltatottságban, ahová sokszor önhibájukon kívül került. 

Pintér Sándor belügyminiszter a közmunkáról megfogalmazott mondata mindent elmond a program lelki minőségéről: „Amíg dolgozik az ember, addig legalább nem lop”. 

Alkalmatlan. És még rajzolni sem tud.