2013. 12. 29.

Tíz jó év

Szólj hozzám!

Volt tíz jó évem, csap dühödten az asztalra nagybátyám szent karácsony estéjén. A hallé bepöttyözi a keményre vasalt fehér abroszt. Az indulat és a düh elfeledteti a kanállal valódi dolgát. Kell valami a kézbe a kemény érvekhez. Nézem a pirosló, zsírban úszó foltot. Politizál a család. Azt hiszem nem csak nekünk lett pecsétes az ünnepi asztal. Borul sok helyen pohár is úgy gondolom. De nálunk, ez a kis narancsos pötty olyan, mint a mi nekibuzdulásunk: apróság, de fontos. A nagy fehérséget miatta tisztára kell mosni. Értelmiség a mai Magyarországon. 

Van miről beszélni. Ilyenkor értem meg, meghúzódva a hatalmas asztal nagy koponyái között, hogy nem mindegy mit gondolunk és mit mondunk egymásnak a világról. Hallgatom, csendben kanalazom a levesem és életek úsznak fel előttem. 56 és a Kádár rendszer, azok a boldog 70-es évek. Az említett tíz jó év. 

- Akkor nekem is jó volt, és más sem elégedetlenkedett. Főleg nem éhezett. Nem érdekelt a hamisság és az álca. Nem érdekelt a rendszer. Jó volt. Ennyi. 

Aztán a reményről mesél. Amit az a szerény demokrácia adott neki ott a nyolcvanas évek kifutóján. Egy jövőképet a silány jelenkép mellett, hogy húsz év múlva majd nyugaton ébredhet a Damjanich utcában. És mi van most? Remény sincs még tíz jó évre. Ha van egyáltalán tíz bármilyen éve. 

- Ha én 30 éves lennék Bruchköbelig meg sem állnék, bármit odaadnék egy vidéki segédrendező állásért. Egy újrakezdésért. 

De nem harminc és nem ment. Szép karriert futott itthon. Nem segédrendezőit. Mármint a rendszer adta lehetőségek között, így értem. Ezt a mondatot, lassan nekem is hozzá kell tennem, ha a munkámról beszélek. És nekem sincs messze a harminc. De Bruchköbelre még nem gondoltam. Én még nem érzem ezt a menekülhetnéket. Mennék én, álommunkáért az ígéret földjére. De nem bárhova csak úgy valamerre a határokon kívül. El innen. Hogy aztán felkeljek úgy a semmiföldjén, ami valakijé, de kicsit sem az enyém, és olvassak az otthonról, és örlődjek miatta, és bántson, hogy aztán még elmondani se tudjam senkinek mi fáj. Aki megértené. Ez a meg nem értettség nekem nem hiányzik. Mi legalább ott a nagy asztalnál értjük egymást. 

Pedig félek, hogy mi lesz tavasszal. Tudok e majd húsvétkor kedves nyulas tárcát írni, vagy csak az ijedt elkeseredés szól majd belőlem. Fröcsögve, csúnyán, nem úgy, amilyen én vagyok. Ettől félek. Hogy megváltoztatnak. Ott legbelül. Mint a nagybátyámat. Akinek a mosogatásnál látom, hogy meghajolt a kanál a kezében. Tegyem el ezt a kanalat? Nézzem az íróasztalon nap, mint nap, mint vészjelzést, hogy na ezt nem. Hogy én ezt nem akarom. Vagy törődjek bele, hogy mindenkinek meg van a maga kanala, csak az enyém még a készletben lapul?