2014. 01. 22.

Boldogság =

Szólj hozzám!

Mi a jobb? Küzdeni a nagy vágyakkal? Vagy megszokni az elérhetőt? Ami azt illeti, én nem tudok lemondani a nagy vágyak okozta örök nyughatatlanságról. Egy új keletű, már-már tudományos egyenlet szerint a valóság és az elvárások különbsége maga a boldogság. Ha az elvárásaid kisebbek, mint a realitás, boldog leszel. Ha viszont nagyobbak, mint az elérhető, boldogtalanságra ítéltettél. Állítólag az én generációm, az a bizonyos Y, akik 1970 és 1990 között születtünk, többre vágyunk, mint amit elbírunk. Boldogtalanságra lennék kárhoztatva? Még viccnek is rossz. 

Szüleink, akik az 50-es évek ingoványában cseperedtek, nem így gondolkodtak. A körülmények felülírták a személyes sorsot. A mi szüleinket nem tanították meg nagyot álmodni. Emlékszünk a Csinibaba című filmre: „Mit szeretnél kisfiam? Banánt, anyuka”. Aztán mégis kidőlt a tejcsarnok fala. A leleményes nem maradt szomjas. Ahogy 25 éve mondták: „az ott a tengerentúl, Amerikai itt van.” A rendszerváltás után, egy gyönge, szerény demokrácia virágba borította a soha fel nem szántott, be nem vetett földet. A sikerre váltott ötletek önbizalmat, biztonságot adtak a nagyban gondolkodóknak. Sokunk ezt a mentalitást kapta örökül, így született meg ez a mindenre képes generáció. Az, hogy ha a szüleinknek sikerült, akkor nekünk, kik tanultunk, világot láttunk, miért ne sikerülne még jobban, még nagyobban? 

És most itt állunk, mi tehetetlenek a hatalmas telhetetlenségünkkel. Ha lehet még nagyobb korlátok között. Vágyunk a nagyra, el hisszük, hogy a mi képességünk maga a tehetség. Csak az utat nem mindig találjuk, és érezzük ezt a belülről feszítő elégedetlenséget, örök nyughatatlanságot. Az akarást. Erre a feszítésre, itt ma Magyarországon nincs gyógyír. Nincs piaca ma a nagy vágyaknak. Viszont Amerika már régen hazaköltözött. Megnézhetnénk talán az igazit. Ha meg máshol sem sikerül a valóra váltás, jöjjünk haza és együnk banánt...