2014. 02. 17.

Cikluszáró

Szólj hozzám!

Hiányozni fog a csengetés. Csütörtökön kitört a vakáció, mehetett mindenki a dolgára. Annak rendje és módja szerint búcsúztak, nem csalatkoztak magukban, mindenki hozta a formáját. Az ötletes renitensek lufballont eregettek, volt benne némi szimbolika is, értékelték is a barátok. Az ellenségektől a szokásos fúj jött. Megszokták, elfordították a fejüket. Az osztály megátálkodott balfácánjai kidobták az iskola zászlóját az ablakon. Szokásuk, hogy rongálnak. Berendezést, szellemet egyaránt. De ki akar ma már hátra menni a szamárpadig? Büdös arrafelé a levegő. A stréberek csak csendben lapítottak. A pad alatt módszeresen dörzsölgették izzadós tenyerüket, ők már tudják, hogy tovább tanulhatnak. Van olyan is, aki felvételi nélkül bejut majd. Protekciós ugyanis. Így minek elrontani e szép korszak utolsó perceit. Nekik csak az emlékezésnek van helye. Nagy csaták, korszakváltó tettek, nagy álmok színtere a terem. Tisztelni kell a pillanatot. Az elégedettség, amúgy sem kíván e fajta pótcselekvést. 

Ül fent a pulpitusun az osztály főnök úr, és szemléli kis birodalmát. Sok intőt kiosztott, de sok dicséretet is. Voltak kedvencei, nem tagadja. Mindenkinek vannak, ez amolyan emberi dolog. Tetszik amit lát, az a lényeg. Az osztály kétharmada rendes és fegyelmezett. A többiek meg... Nem mindegy? Nem könnyű búcsúznia. Sok volt a munka. De nyugodtan dől hátra bársonyszékén, maga is maradandót alkotott. A naplóban kitörölhetetlenül ott a lenyomata, a szabályai nem ballagnak el a bukott diákokkal együtt. Tudja ő, hogy az iskola társadalmában a rangsor korán rögzül. Az ember megváltoztathatja a hajviseletét, de akár a nézeteit is, megteheti, hogy nem írja meg a leckét, de azt is, hogy nem jár be az órára. Sőt nőhet az osztályban minden fiu akár húsz centit is, a lényeg akkor sem változik: az ember ugyanaz a csúf különc marad, aki mindig is volt. Tele van ez a ház ilyenekkel. Ezt ő is nagyon jó tudja. Keményen kell fogni őket. Elmennek most sokan közölük, végleg megbuknak, nem érdemelnek több esélyt. De a java visszajön, ismétel, vagy tovább tanul, ki-ki a képességei, a helyzete szerint. De könnyű is lenne elengedni ezeket a nyavalyásokat Csak ki kéne hajtani azokat a görcsbe rándult ujjakat, szép lassan egymás után, aztán lengetni egy jót, viszontlátás. Ám a baj az, hogy azok a kezek már sok éve összeszorultak, az ujjak egészen elgémberedtek. Talán ő is elgémberedett már. Talán mind elfásultak. Tanár és diák. De nincs túljelentkezés, alig akad felvételiző. A helyeket pedig be kell tölteni. Különben nem jön a támogatás. Különben nincs oktatás. Itt pedig egy nemzetet kell tanítani