2014. 03. 17.

Elmennek

Szólj hozzám!
Aman
Ma reggel arra ébredtem, hogy már nem alszanak. 

A nehéz bronz mély ráncokat vágott a fiatal arcon. Hideg, fémes keze már nem az ég felé lendül. Csüggedten matat egy ócska bőröndben. Hát ennyi volt. Ő mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. 132 év szobornyugalmat a zajosan tüzes 26 életév után. De nincs itt többé rá szükség, legyint lemondóan, és a valaha kezébe forrt gyűrt tekercset indulattal gyömöszöli az útravalók mellé. De nem lesz egyedül, biztatja magát nyugtatólag. Megyünk mind. Petőfi Sándor hetykén ugrik le bronztalapzatáról, ruganyos léptekkel hagyja el a Március 15. teret. „E hős ifjúság vezére / voltam e nagy tetteknél.” Formálja a szavakat a bajsza alatta. „Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.” Nekik, a legújabb nemzedéknek egy hónapja maradt. 

A Vértanúk terén az örök elegánsnak megfaragott Nagy Imrébe botlik. A melankolikusan merengő kávéházi figura aktatáskája csatjaival játszik. Pakolja azt a keveset. Némán biccentenek. Nem ismerik egymást. De a hideg bronz egyfajta közösséget formál. Nagy magyarok érdemlik csak e hideg vázat. Összenéznek. Némán sétálnak a pesti rakparton. Búcsúznak. A rakodópart alsó kövén csillan a bronz. Az aranyban játszó kőkemény alakot elevennek látják. Hatalmas keze a fejére illeszti ráncos kalapját. Viszontlátásra. Neki is ennyi volt a majd egy évszázados ücsörgésből. Ha eddig nem látták meg benne a lényeget, nem is fogják. Intenek, elköszönnek. József Attila, ez marad utána a Dunának szánt lépcsőbe fúrva. 

Nagy a sürgés forgás a Hősök terén is. A hősök nem akarnak hősök lenni többé. Itt nem. Nyerítenek az ólmos paripák, de maradnának a jól megszokott sorban. Nincs tovább. Egyenként ugranak le a talpaikról vezéreikkel. Heten hétfelé szaladnak. Csikorogva mozdul a város. Mindenki pakol. „Ha ez így marad, mind elmegyünk.” Hangzik mindenhonnan. Ki suttogja, ki ordítja, ki a másik fülébe súgja. Ki-ki úgy, amilyen. Az üzenet egy. Tele a levegő a szálló portól. A múlt szemcséi puhán csúsznak a hideg fémeken. Elmennek. 

Az igazság olyan, mint egy szobor, egy szobor olyan, mint a nép, aki állította. A mi ábrázatunk csillan vissza a bronz és márvány alakokról. Ők mi vagyunk. Talán az élők elfeledkeztek a szobraikról. Az élők talán megfeledkeztek saját magukról is. Ha ők mind elhagynak minket, elhagynak majd minket új szobraink is. Akiket a jövőben állítanánk díszes talpaikra. Elfogy a gondolat és elfogy a tehetség, úgy, ahogy elfogynak a szobrok is Budapest utcáiról. Félek, nem álmodom.