2014. 05. 26.

Buddha mosolya

Szólj hozzám!
Hong Kong - Dragon's back
Meghajlásra csak meghajlással lehet válaszolni. Állunk egymással szemben. Tiszteljük, amit látunk: egymást. Élők, ugyanazon a földön. Más nem számít. Ázsiában így gondolkodnak, hiszen sosem lehet tudni, hogy az Isten 330 millió megjelenési formája közül nem az egyikkel állnak-e szemben. Kockáztatni minek? Az élet amúgy is keservesen nehéz. Talán ezért is van az, hogy a pincér nem fanyalog, amikor poharakkal egyensúlyoz; az egyetlen biciklire feltuszkolt öt tagú család kacagva tűri, amikor a pirosnál még egy népes família préselődik hozzájuk; az őszes hajú néni pedig mosolyogva, egy tál mangó előtt ülve, földre terített gyékényen várja az arra szédelgő vásárlót a kietlen piacon. Soha nem látott elégedettség, egy soha nem látott nyomorban – gyönyörű díszletek között. Látom és érzem Ázsiát. Megváltoztat? Nem tudom – de nem hajlok meg az savanyú szagú BKV ellenőr előtt a trolin, de nem is zavar már undok jelenléte. A dolgát végzi. Él.

Kambodzsa
Szilveszterkor érkezünk Bangkokba. Az ő új évük szerint szilveszter. A lótuszvirág puha fehér szirmai tavirózsaként borulnak egymásra, hosszú szárán nem nő levél. Elegáns, eltörhetetlen. Egy csokorra valót szorongatok a kis külvárosi templom bejáratánál. Kendőt terítenek rám, Buddha nem tűri a meztelen vállakat. Narancsszínű ruhába bújt szerzetes siet elém, hogy segítsen eligazodni az újévi teendőkben. Háromszor hajolok meg a füstbe burkolózó óriás arany Buddha előtt, majd füstölőt gyújtok tiszteletére, s végül néhány lótuszvirágot egy óriási illatozó csokor közé helyezek. Meztelen talpamat a templom évszázados köve hűti. Kifele menet a szerzetes és csodálkozva nézi a majdnem hiánytalan csokrot. 

– Van még helye a virágaidnak – mondja elnéző mosollyal, és a szirmoktól roskadó kelyhek felé mutat. 

Zavartan nézek rá. A csokrot magamnak vettem. Gondoltam, megszárítom és hazaviszem, illatozzon a mi vázánkban. Faképnél hagyom a szerzetest, vissza sem nézek. Másnap továbbutazunk. Városról városra viszem száradó csokromat, majd ezer kilométerrel később, már Kambodzsában rájövök, virágaim elhervadnak. Az én lótuszom büdös és barna. Dühösen nézem az elszáradó ágakat, és eszembe jut a szerzetes mosolya – s vele együtt a mulandóság, amit tekintetével üzent: meg kell tanulnunk elengedi dolgokat, tárgyakat. Egy koszos kambodzsai piacon még aznap este elengedek egy aprópénzért vásárolt, markomban verdeső szürke kis madarat – utat engedve egy hirtelen fogant kívánságnak, és tudom, érzem, hogy az már röptében beteljesedik. Boldogok vagyunk. Szabadok.

Ám vannak dolgok, amin nem olyan könnyű változtatni. Az egészséges éberség például máshol kezdődik, minthogy megszámolod a kasszánál a visszajárót. Ők nem akarnak átverni, mondogatom, csak magukon próbálnak segíteni. Valójában nehéz megszokni, hogy semmi nem annyi, amennyinek mondják, s hogy mindig kicsit messzebb van az úti cél annál, ahogyan ígérik. Itt mindennek más a mértékegysége, mint otthon, eltűnik minden viszonyítási alap, s még a szavaknak, ha értik is, sincs erejük.

De ilyen az érzékenység fogalmának változása is, az elkényeztetett európai naivitás, amit otthon finom jólétünkben és kikezdhetetlen biztonságunkban nevelünk. Nehéz megszokni a koszt, a mocskot, azt, hogy nem lehet inni a vízből, hogy melléd heverednek a buszon, ha nincsen ülőhely, s mindeközben azon morfondírozol, hogy te léptél-e a kövér patkány lábára, vagy ő a tiedre. Viszont sehol máshol nem ennyire édes a mangó, nem ilyen lédús az ananász, s arra vágyom, bárcsak megint ehetnék olyan húslevest, amiben galuska helyett csíra és menta úszik.

A kambodzsai határon majdnem bajba kerülünk. Mivel túl vagyunk már néhány tuk-tuk (biciklis taxi) lehúzáson, elbaltázott alkudozáson, igazinak hitt hamis smukkon és hátra hagyott hotelszobán, útközben megfogadjuk, hogy csak a hivatali személyekben bízhatunk, főként azokban, akiken egyenruha is van. A határnál szerencsére akad uniformisos bőven, de – mint később kiderül – semmiben sem különböznek vállpánt nélküli társaiktól. Ugyanúgy rajtunk akarnak meggazdagodni. Szemrebbenés nélkül hazudnak, és egy a hivatalosnál drágább vízum irodába irányítanak. Ilyenkor tapasztalja meg igazán az ember, mennyire kiszolgáltatott az élet egy bizalom és támpont nélküli világban. 

Kambodzsában nyaralni amúgy is felkavaró élmény. Az embert elönti a lelkiismeret-furdalás saját – eddig hányattatottnak tartott, ám másokhoz képest hihetetlenül szerencsés – nemzete miatt. Az iskolában nem tanítják, hogy kell viselkedni egy olyan országban, ahol alig harminc éve még olyan dolgok történtek, amire mi már megesküdtünk Európában, hogy soha többé nem fordulhat elő. Néha csak a földet kémlelve pislogunk zavarunkban, máskor a semmibe nézve dünnyögünk – körülöttünk ma is itt vannak a népirtás, a pusztítás nyomai. A Pol Pot tábornok kegyetlen vérengzése nyomában születő félelem ma is ott lakik a tekintetekben, három millió meggyilkolt ember emlékével él együtt a nemzet. A Khmer birodalom nevét ezer évvel később a Vörös Khmerek szennyezték be, s – talán lelkiismeret-furdalásból – most külföldi bánatpénzből épül az ország. Fejlődik.

Angkor Vat
Pedig a khmerek ősi városa, Angkor, maga a csoda. A fékezhetetlen természet és egy öröklétre ítélt kultúra szimbiózisát rejti a dzsungel. Fantasztikus élmény felkapaszkodni a romok köveire, szobraival farkasszemet kell nézni, domborulatait muszáj megtapintani. Angkor 800 és 1430 között volt a khmer birodalom fővárosa, fénykorában körülbelül egymillió lakossal. A kőből épült templomváros területe három nap alatt is bejárhatatlan, építészeti gazdagsága lenyűgöző. Amikor a franciák a 19. század második felében felfedezték, csak bozótvágó bárdok segítségével tudtak az épületek közelébe férkőzni. A hatalmas, szinte a hasukból gyökeret eresztő fák mindent átölelnek, mintha egy évezrede lélegző testet igyekeznének megroppantani.

Bayon
Buddha jelenléte pedig mindent áthat. Az emberé, akiről Francisc Munteanu író és rendező például azt mondta, hogy soha nem állította, hogy van isten – igaz, nem is tagadta; s hogy rövidlátásra vall mind az állítás, mind a tagadás. Mert ha nincs isten, akkor nem is lehet befolyása az emberek létére és boldogságára. Ha pedig van, akkor ő sem vonhatja ki magát az élet végtelen körforgásának törvénye alól. Angkor pedig éppen egy ilyen körforgás gyűrűje. Az ember teremtette, majd az emberi természet hiúsága lerombolta, hogy egy másik természet magához ölelje, addig, amíg az ember újra meghódítja. Ahogy nézem az óriási kőből faragott, örök derűtől teli Buddha arcokat, hiszem, hogy igaza volt – bár, szerinte, olyan sincs, hogy igazság.

Ta Prohm

Angkor Vat

Fájó, hogy a világ egyre jobban hasonlít egy örök leértékelések között működő áruházra, ahol pár forintért mindent meg lehet vásárolni, silány kivitelben, s amitől egy időre megnyugszunk, de csak addig, amíg nem akarunk valami újat, bármit, csak valamit. Miközben sokszor azt sem tudjuk, mire van igazán szükségünk, és mi az, ami csak kell. Fura ezt kimondani éppen Ázsiában, hiszen itt készül a világ minden vacka és kacatja. Végtelen piacok érik egymást, mindenki eladni akar. Mégis itt érzem magam először olyan közel a természethez, az emberekhez, hogy tudom, egy tőről származunk mindahányan, s hogy az igazán fontos dolgok nem a piacok lepukkant boltjaiban keresendők.


Halong Bay - Vietnam

Chau Doc 

Akit megfogott Ázsia, az nem szabadul tőle. Ha egyszer kinyílt eddig csak hunyorgó szeme, máshogyan látja már a világot – mert azok vagyunk, amit gondolunk, s mindaz, ami vagyunk, gondolatainkból táplálkozik.

Hong Kong - Museum of Art
fotó: Dani, Dorka