2014. 05. 21.

Te vagy a tanár?

Szólj hozzám!

Mától tanítok. Órát adok-veszek. Mint egy bukott zongorista. PhD hallgatóként enyém a feladat, hogy immár engedéllyel partizánkodhatok a másik oldalon. Tele önbizalommal nyomon le a kilincset, és lépek be abba a tanterembe, ahol tegnap mint a Doktori Iskola tanulója jegyzeteltem ismeretlen gondolatokat. Biztos lépekkel indulok a katedra felé. Várom a csöndet, ami nem akar megérkezni. Észre sem vesznek. Várok. Rendezgetem a papírokat az asztalon, míg beindul a kivetítő lusta hangja, világít a vásznon az óra, és az én nevem. Vele együtt beáll a várva várt csend. Szemben állunk. Nézzük egymást. Tanár és diák. Egyszer csak egy izgága vörös fejű fiúból kitör mindannyiuk közös értetlensége: Te vagy a tanár? 

Hát én. Bólintok bambán, és mit lehetne még erről mondani. Tényleg mitől vagyok én tanár? Mert megbíztak, hogy tanítsak? Ettől még senki nem vált azzá. Hány anekdota kering az egyetemeken, azokról a meglett professzorokról, akik nem mernek hátat fordítani a tábla felé, mert tudják, hogy mire visszanéznek egyedül állnak majd a teremben. A tanár az, akit a hallgatósága tart tanárnak. Azok, akiknek a szemén látszik, hogy élvezik, amit hallanak. Úgy villan a tekintetük, hogy látszik hisznek benne, többek lesznek az előadások után. A világon mindenütt meg van ennek a mérhető rendszere, nincs modern egyetem, ahol nem a diákok osztályoznák a hallgatókat, akiket ez alapján szerződtet az egyetem. Állok. Tűnődöm. Én hányast kapok? Tudok olyan mondani, amitől a 20 éves bamba tekintetében némi izgalom vegyülne? Igen azt hiszem tudok.

A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Elnézően figyelem az őszinteség mintegy 20 éves szobrát. Szobrokhoz képest igen mozgékony az arca. Méreget. Kocsmákban látott félvigyor rendeződik a szája szegletében. Mindjárt hátra szól egy korsó sörért. Tetszik neki, amit lát. Egy fiatal nőt. Na nem a tanárát. Benne összeegyeztethetetlen ezek a szerepek.

Pedig mindannyian számos szerepet hordozunk. Vannak mindent átható szerepeink, amilyen a nem, vagy a kor, és vannak csak a munkahelyen használt szerepeink, mint a főnök vagy a beosztott. A egyetem világában az egyik legszembetűnőbb a tanár és a hallgató szerepei. A két szerep egymást feltételezi, egyiknek csak a másikkal való viszonylatban van értelme. Nem csoda, hogy zavart szegény ügybuzgó huszonéves. Nem tehet arról sem, hogy a félévnyitó épp tavasszal van. Felkészületlenül éri, eme szociológiai problematika. Pedig hol vagyunk már attól, amikor a múlt század előn Kmety Károly a jogtudományok rendes tanára, országgyűlési képviselő egy felszólalásában kifejtette, hogy nem liberalizmusnak, hanem vandalizmusnak tartja, hogy nők doktori tanulmányokat folytatnak, illetve megosztotta az izgatott hallgatósággal abbeli aggályát, hogy egy új nőtípus van születőben a „művelt nőszörnyeteg”. A címre vállalkozó nőknek magától a minisztertől kellett engedélyt kérnie tanulmányaikhoz. 

Most magunktól kell kérni. Erőt és kitartást egy ilyen feladathoz, hogy megértessük, ezzel a nyers ifjúsággal, hogy rendben van, amit lát. Fiatal nőt a katedrán.