2014. 06. 07.

Barátok közt

Szólj hozzám!
Minden szertartásszerűen zajlott. A szendvicsestálca békésen a mackónadrágos ölben várakozott, unottan szisszent mellé egy dobozos sör, a gyerekek a kis szobában a lecke fölött gubbasztottak, a mutatóujja elegánsan pihent a távirányítón. Már várta az ismerős taktust, mellé rutinosan dúdolta volna a könnyed dalocskát. “Új élet vár…”

De a dallam csak nem akart megérkezni. Lebiggyesztett szájjal ellenőrizte a karóráját, ott mindent rendben talált, épp 20 óra 50 percet mutatott. Nem értette. Se munkaszüneti, se ünnep. Ráncolt homlokkal vakarta a feje búbját, majd ügyetlenül az asztalra csúsztatta a vacsorás tálcát. A meglepetéstől imbolyogva ment a konyhába, a megmagyarázhatatlan után kérdezősködve.

 “Állítólag vége. Valami reklámadó” vetette oda a felesége, csak úgy gumikesztyűben, a mosogató felett. “Micsodaaaa”– bőgte el magát, mint egy éhes oroszlán, ott papucsosan mackósan, a konyha közepén. “Na most már aztán elég legyen” – Úgy, ahogy volt, kilépett a gangra, hogy ott folytassa az irdatlan üvöltést. Kijött. Kijött belőle minden. A drága vadászatok, milliós utazások miatt érzett kínos féltékenység, az eltitkolt fociutálat, a külföldre ment testvér hiánya. Izzó szemmel rontott vissza a lakásba, a kis kredencből marokkal tépte ki a szépen szortírozott közüzemi számlákat. A szétcincált papírfecniket Holleanyóként szórta le a negyedikről. Itt-ott megcsillant egy-egy narancssárga folt az apró lapokon. „Ezt nem vehetitek el tőlem!” 

A kései zajra előbújtak a szomszédok, mindenki az esti tévézésre öltözve, köntösben, tréningben zúdult ki a gangra. Ugyanaz az értetlen fájdalom tükröződött a szemekben. A megértéstől új erőre kapott, már szakértőként hirdette a reklámadó ördögi velejáróját, a műsorkorlátozást. Hogy nincs többé se a Miki, se a Zsolt, se a Rózsa bisztró, se a boldog élet. Mindenki egyenként kérte ki magának, mindenki együtt tajtékzott a hallatlan igazságtalanságtól. 

„Ennyi és ne tovább!” – zárta le egy igen mélyről érkezett hörgéssel, majd kiadta a parancsot: irány a Mátyás király tér! Otthonkában vonult a nép a kispesti utcákon, csak úgy hömpölygött a dühös tömeg, akár egy megáradt folyó. A díszletek közé érve megszeppentek. Megérezték, hogy valaminek vége. Egymásba kapaszkodva, csendben temettek egy korszakot, egy szebb, egy szabadabb világot, amikor még lehetett választani. Csatornát.