2014. 08. 25.

Hinta

Szólj hozzám!

Kell egy barát. Legalább egy, ha már nincs sok az embernek, Egy szövetséges, ha egyedül maradnánk vágyainkkal ötleteinkkel. A barátság jelentését a legnehezebb dolog elmagyarázni. Azt érezni kell. Mitől tartoznak össze olyan dolgok, érzések és emberek, akiknek látszólag nem sok közük van egymáshoz.

Van barátság a politikában? Elképzelhető, hogy országok amelyek a történelemben egymás torkának ugrottak, most hangosan világgá kürtölik, mi már barátok vagyunk. Nem hinném. De politikusok között igenis van vonzalom, kölcsönös elismerés, valami olyan, ami több a tiszteletnél. Imádom nézni a protokoll híradásokat, lesem az államfők, miniszterelnökök tekintetét, ahogy egymásra néznek vagy sem, ahogy kezet nyújtanak, a mosolyokat, amelyek csupán kellékei a rivaldafénynek, vagy valóban mélyről jövő örömök. Azok akik napokat heteket töltenek egymással, a világ nagy dolgait intézve, igenis megkedvelhetik egymást. Ha a tisztelet képes átfordulni érzelemmé. Mint Merkel kedvelte Sarkozyt, a mi Göncz Árpádunkat az egész világ, és volt idő, amikor Clinton is szerette Blairt, legalábbis úgy gondolom, én ezt láttam a tévében.

A tiszteletnek fontos jelzői vannak. Elsőként az, hogy kölcsönös. Abból soha nem lesz barátság, ha valaki úgy követeli meg a tiszteletet, mint ébredő gyerek a mézes kenyeret. Az meg végkép mosolyt fakasztó, ha valaki plakátokkal ragasztja tele az országot: tessék engem tisztelni! Igen mi magunkra maradtunk. A legkevesebb, amit Európában kapunk az épp a respekt. Nem a magyarokat ítélik el, csak azt az utat, amelyet új vezetőink kijelöltek nekünk.

Hintázást kelet és nyugat között, és azt, hogy minden elvet feláldoznak, pillanatnyi haszonért. No persze ezt sosem mondjuk, inkább leöntjük gyorsan olvadó ideológiai mázzal: illiberális demokrácia, hanyatló Nyugat, keleti szél. De hiszen már megtanultuk: a nagy keleti hatalom, amihez dörgölődzünk, az első adandó alkalommal oldalba rúgott, mint a láb körül nyomuló éhes kutyát. A nyugat ahova tartozunk csendesen figyeli botladozásunkat, nem tisztelnek, nem szeretnek, elviselnek. Ám a keleti nagyúr nem ilyen elnéző. Ha ott akarunk szolgálni, ott ugrani kell minden szóra, nincs apelláta.

S mi itthon, már semmit sem értünk. Hiába a ránk zúduló kormányzati szótenger. Miért is kell szeretni azt, aki negyven évig letaszított minket az európai ösvényről? És most pont azok magyarázzák, hogy ehhez kell visszatalálnunk, akik idáig azért verték a mellüket, mert ők szabadítottak meg minket az orosz medve veszedelmes ölelésétől. Nincs itt már logika. Maradjunk a tiszteletnél. Írják, ki a falu főterére, ezen a héten kit kell tisztelni…