2014. 10. 21.

Európa peremén

Szólj hozzám!


Ott ült az út közepén. Loncsos szőre között izzott a szeme, lesoványodott teste szinte már előkelőnek tetszett. Kik vagytok, és mit akartok itt - üzente felém ez a halálos konokság. Nem mozdult. Süket ez a kutya gondoltam, de ma már tudom, hogy csak félénken balkáni. Izgatják az idegenek.

A múltnak nincs vége. Vonszolja egy ország, mint az a kóbor kutya a farkára kötözött konzervdobozt. Letépni nem tudta, nem is engedte, hogy megszabadítsák tőle. Ilyen a Balkánt is. Az égbe meredő kicsontozott panel óriások, mint megannyi mementó magasodnak a városokban. Tövükben megbújó friss uniós pénzből épült csillogó üvegpaloták. A kontraszt nem is lehetne nagyobb. Magunk mögött hagyva az unalmas Szófiát, vidékre utaztunk el a hegyekbe. Merthogy a bolgár főváros olyan, mint egy kamasz, a teljes átalakulástól való zavarában nem találja a helyét. Még nem új, de már nem is a régi. 

A Rila és a hét tó viszont Európa kincse. Mintha a kanadai tavakat összegyúrták volna a buja osztrák lankákkal, némi ázsiai egzotikummal. Egyetlen hatalmas hegységbe. A szerpentineken, minden kátyúmentes méter ajándék, a vezető inkább érzi magát egy videojátékban, mint szabadságon. Túl sok az inger. Vadkutyahordákborzolják hirtelen véget érő utak, tucatnyi egymásra tapadó benzinkútak fénye egy 200 fős faluban. 


Az erdei szállodában mosollyal, igyekvő angolsággal mutatják meg a bárhol Európában luxushotelnek számító munkahelyüket. Mindezt pár ezer forintnak megfelelő Leváért. Beképzelt profizmussal pakolom a csomagtartóba a falusi horgászboltban vásárolt esődzsekit. Az XXL-es méretű zöld lebernyeget az előző nap tukmálta rám az eladó. Már akkor is úgy éreztem magam, mint a cirkuszi elefánt. Megilletődve, hogy valaki ekkorának tart, mégis beletörődtem a sorsomba. - nem beszélve a 42-es, térdig érő gumicsizma sikkjéről. Szendvicsekkel, teával, és vésztartalék édességgel megrakodva vágtunk neki a kanyargós hegyi útnak. Rendes turista induláskor és megérkezéskor étkezik. Mi sem tettünk másképp, majd elindultunk az ülőlift felé, némi motorizált segítséget kérve túránk beindításához, de kiderült minden levánk a morcos horgásznál maradt. Nincs gond, ez is Unió, nyúltam a kártyám után. „Ahh Card?” Azt nem. Mosolygott az egy négyzetméternyi falemez közé zárt jegyárus lány. Euró? Megint csak mosoly. És ha Kinder? Próbálkoztam az osztrák sílifteknél bevált stratégiával, de még könnyezve könyörgésre is hajthatatlan maradt. Gyalog vágtunk a hegynek. Patakban és hóban gázoltunk, vad lovat láttunk és gidát etettünk. Őserdei hangulat, érintetlen természet, minden, amire egy túrázó vágyhat. 


Összefagyva, átázva, megtépázottan értünk vissza a kocsihoz, ahol már csak a kíváncsi lekvárárus fiú várta a kalandorokat, hogy aztán becsapva a Zsiguli ajtaját elzötyögjön lekvárjaival a kacskaringós úton. A falubeli szupermarket parkolójában egy pizsamás, fogatlan öreg támaszkodott a korlátra, kinyújtott ujjal rajtunk nevetett. Ott álltam sáros harisnyában egy háromszor akkora gumicsizmában maszatos arccal: mindketten ugyanabban a Kustrurica filmben kaptunk szerepet. 

Ez a Balkán másmilyen Európa. Nem olyan, mint amikor a brüsszeli főtéren virágot veszünk, Párizsban a Szajna hídjaihoz könyökölünk, a norvég Fjordokat járjuk, vagy ülünk Rómában és eltűnődünk kétezer éven. Nem is baj. Ez a Balkán így szép. Európa meg akkor lesz egységes kontinens, ha urai megértik, hogy a történelem attól az, hogy évszázadok, évezredek tanulságait cipeli.

fotó: Dani, Dorka