2015. 03. 10.

Rousseau és a nők

Szólj hozzám!

Jean-Jacques Rousseau életműve a modernség elgondolásának első nagyszabású kísérlete. Amikor a kor nevet adott magának, és „a lumière századaként”, illetve „az ész századaként” aposztrofálta önmagát, a keresztelővel jelezte, hogy tudatában van különleges helyével a történelemben, hogy érzi és felismerte a korábbi korokkal szembeni másságát. Rousseau új világot teremtett, tagadhatatlanul a felvilágosodás szülöttje volt, olyannyira elkötelezett képviselője, mint amennyire bírálója. Ez az állandó kettősség meghatározó Rousseau munkásságában, lám ez az esszé is látszatra egy feloldhatatlannak tűnő ellentét köré épül. Hatásos felütésnek mondhatnánk, hogy az ellentét egyetlen kibékítője csak maga Rousseau lehet, az ő esetében a szexizmus és a feminizmus egy lapon említhető, hiszen a fogalmak létrejöttében is mondhatni bábaként asszisztált. 

Hála a felvilágosodás nagy gondolkodóinak a polgári társadalmak jogrendszerének alapvető elve és értéke a törvény előtti egyenlőség eszméje. Ám a modern gondolat, a közélet meghatározó sarokköve, nem volt általános, mivel a magán szférában, azaz a családban nem volt értelmezhető. Lényegében a közélet-magánélet szétválasztása és a férfiak-nők a két különböző szférához való hozzárendelése fedi el a mai napig a nők alárendeltségét, mivel a fontos, a lényeges az, ami a közéletben történik – állapították meg azok, akik abban részt vettek, vagyis a férfiak. Mivel a nők képtelenek érzéseiket és vágyaikat a ráció követelményeihez igazítani, a nőkből hiányoznak azon tulajdonságok, amelyek a férfit képessé teszik politikai alkuk levezénylésére. Ezek a fogalomalkotó férfiak tudományosan akarták meghaladni a korábbi korok nézeteit, ám a nők helyzetének kérdésében az előítéletek olyan mélyen gyökereztek, hogy a hagyományos családon belüli szerepek teljesen magától értetődőnek tűntek. Ezen az értelmezési kereten belül, számít Rousseau szinte már-már feministának. Egy a felvilágosodás koránál is régebbi gondolatot ágyaz új köntösbe, a „szürke eminenciás” érvet vetíti a nőkre. Emil című művében nyíltan fogalmaz: Valójában a nők irányítják a férfiakat, mivel a férfiak képtelenek ellenállni a nők vonzerejének. 

Rousseau jellemének talán legsajátosabb vonása az, hogy folyamatos küzdelmet vívott önnön esendőségével. Terentiust idézve: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi. „Behódolását” elismeri az emberi természet velejárójaként, amolyan bocsánatos bűnként tekint erre, amely ellentétes az igazán egzakt elképzelésével, amely a női és férfi szerepeket illeti. A férfi és a nő Rousseau szerint két hasonló teremtmény tökéletesen eltérő formában megalkotva. Míg a férfi lelkialkatát az aktivitás és erő, a nőét a passzivitás és gyengeség jellemzi. A nő élete végéig kiskorú marad. Előbb apjának, majd férjének alárendelve él. A férfi cselekedeteiben saját autonóm egyéniségét követheti, a nő ezzel szemben köteles a közvéleménynek, a konvencióknak engedelmeskedni. Mint a házias erények, a kecses modor, a mély érzelmek kibontakozása, az odaadás művészete. A nő „jól olvas a férfi szívéből”, szellemes társalgó, kiváló megfigyelőkészséggel rendelkezik. Passzív háttér támogató funkciójával, a férfi aktivitását növeli, így törekedve együtt az ideális harmóniai megteremtésére. A legbefolyásosabb, legerősebb nők az akaraterejükkel uralkodnak. 

Az ideális nőről alkotott elképzelését jól érzékeltetik a következő sorok: 

"Sophie nem szép, de az ő oldalán a férfiak elfelejtik a szép nőket, a szép nők pedig elégedetlenkednek önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható. De minél tovább látja az ember, annál inkább megszépül. Nyer ott, ahol annyi más veszít; amit pedig megnyert, többé nem veszti el. [...] Nem kápráztat el, de érdekel." 

Az, hogy a kérdéskörben gondolkodó nőnek, jelenleg nekem, mennyire szimpatikus ez a leírás, szeretnék e én ilyen Sophie lenni már egy másik kérdés. Rövidtávon soha, hosszútávon mindig. Ismét egy Rousseau -féle kettősség. A szürke eminenciás szerep viszont mindenképpen megfelel.