2015. 07. 06.

Stábérdek

Szólj hozzám!
Minden uralom igazolásra szorul. A hatalmasok folyamatosan igyekeznek bizonygatni önmaguk hatalmának az érvényességét, a jogot, miszerint az ő uralmuk a lehető legjobb az uralmuk alatt lévőknek. Maguk az alattvalók pedig engedelmeskednek. Miért teszik? Félelemből, érdekből, megszokásból, apátiából és rajongásból. Az utóbbi a hatalmasok igazi becses vágya, elérni az alattvalókban reflexióként kialakuló belső morális indítékot. A hatalom stabilitásának és hatékonyságának legfőbb habarcsa ez. Amikor képesek hinni a rend érvényességében. Az, hogy pontosan miben kell hinni, nem lényegi, nem kell, hogy létezzen is az igazoló eszme. Ott az uralkodó, maga.

Max Weber a modern szociológia alapító atyja az egyes uralmi formákat aszerint különbözteti meg, hogy milyen módon igazolják uralmukat, azaz, hogy min nyugszik az alávetettek hite. Az uralom egy fajtája így maga a karizmatikus vezető személye.

Orbán Viktor karizmatikus egyéniség. Maradva Webernél és az általa megalkotott fogalomnál, a karizmatikus uralom a vezető rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul, aki lehet hős hadvezér, sámán, próféta vagy akár diktátor. Ám a karizmának van egy érdekes tulajdonsága, csak akkor működik, ha beigazolódik. Ha a hadvezér csatát nyer, a sámán elűzi a rossz szellemet vagy a diktátor erős nemzetet épít. Az alattvalók önként és szabadon elismerik nagyságát.

Weber az alattvalók tömegét két részre osztja. Egy úgynevezett stábra, az uralkodót körül vevő szűk körére, illetve magára a népre. A stábnál a feltétlen hit a hatalmat gyakorlóban elengedhetetlen. Ám ez a kapcsolat nem ilyen egyszerű, ugyanis kétoldalú. Az uralkodó is hisz a tagok erejében, és bízik abban, hogy feltétel nélküli odaadásuk termékeny lesz. Neki is, nekik is. Mégis a stáb kiválóságainak élete állandó küzdelem. Versenyezni kell a figyelemért, a jó feladatokért, a jó pozícióért. Így kialakul a dilemma:, a stábból mindenki imádja az uralkodót, ám mindenki utálja egymást. Ezt feloldani csak az uralkodó tudná, de minek. Nem érdeke, a megosztás az ő hatalmának fontos pillére. De egy országos kampány például jó igazodási támpontot adhat a stábnak, képes egészen pontosan meghatározni, hogy kinek hol a helye a gépezetben. A rendszer pedig működik. A mechanizmusok egymást erősítik, az üzenetek célba érkeznek, a pénzek a megfelelő helyre vándorolnak.

A magyar társadalom pedig nem ügyekről társalog, hanem dolgokról, rajongás és érdek nélkül is elhiszik amit a tévében mondanak, a plakátra írnak, és az újságba olvasnak. Miért ne tennék? A kommunikáció attól működik, mert van az adó meg van a vevő. Köztük pedig egy csatorna. Egy nagyon drága, nagyon jól szervezett, nagyon egyszerű üzenetre épülő kampányt pedig a legegyszerűbb befogadni, főleg ha ömlik mindenhonnan. A vevő pedig hagyja, hogy rázúduljon, mint egy vízesés, vagy odébb áll, hogy csak cseppekben nedvesedjen át az inge. Egy idő után úgyis ott áll majd mindenki vizesen.

Ám visszatérve a nagy gondolkodóhoz, Weberhez, abban bizonyosan igaza van, hogy “ha az uralkodó sokáig nem tud sikert elérni, s mindenekelőtt: ha vezetése nem hozza meg az alávetetteknek a jólétet és boldogulást, akkor valószínűleg elveszti karizmatikus tekintélyét". Így lesz. De addig hogy lesz?