2015. 12. 23.

Dinnyehéj

Szólj hozzám!

Ott ülne a fa mellett, öblös csíkos foteljében, hatalmas henteskezével komótosan kötözné az apró aranycukrokat. Olyan, mintha egy nyugodt, ősz bölény horgolna egy kis kesztyűt, annyira nem illik az óriás tenyérbe a vékony cérna. Közben elmesélné, hogy náluk a tanyán mindenkinek csak egy fél darabka jutott az édes semmiségből, és hogy a Bözse mindig leharapta a madzagról az ő darabkáját is még vízkereszt előtt, pedig az nagy bűn volt. Könnyes szemmel nevetne, hogy hú, de jól kikapott a Bözse, majd jóízűen elmajszolna a kezéből egy kötöznivalót. Igazából azt mondta, hogy jól elverték, de azt mi úgysem hittük el. 

Hat éve veszítettük el a Nagypapát, lassan ért véget az élete, aztán egy csapásra elaludt műtét közben. Elég volt a nyolcvanhárom évnyi küszködés. Úgy esett ki karácsonyi ünnepeinkből, mintha a Húsvét-szigetek egyik szobra dőlt volna a tengerbe. Néhány nap múlva újra fát állítunk. A szerepek változtak, az ünneplő gyülekezet gyarapodott. Már nem minket vezetnek kézen fogva a csillagszórók elé, berobbant az új nemzedék. Nagypapa milyen jót mosolyogna rajtunk. Kézbe sem merné venni a legkisebbet, Larát. Unokabátyám, az égig érő mérnök valahol Németországban ismerte meg újvidéki feleségét, egy tősgyökeres szerb lányt, aki egy jobb élet reményében ment Németországba. Megtalálta. Lara, a lányuk német-magyar-szerb. Együtt legóznak a szőnyegen Valentinával. Akinek az édesanyja – másik unokatestvé- rem – megunta a merev és hideg, az ő vérmérsékletére undokul válaszolgató Németországot, és Barcelonába költözött, a napos boldogságba. A katalán Antonio karjaiba. Nem adta fel légikísérői munkáját, repülővel jár haza dolgozni, ha szólítja a kötelesség és a menetrend. 

Mondom, hogy csak nevetne rajtunk Nagypapa. Neki a piac és a vágóhíd között volt az utazni való távolság. Pedig még négy évtized sem telt el, hogy anyám nővére, Erzsike beleszeretett Walterba, és lett a család első kivándorlója, elindítva a gyerekei által továbbgörgetett lavinát. Idén fél Európát ültetjük a karácsonyi asztal köré. Fél Európát és majd’ az összes kisebbséget. Akik kimaradtak, székelyek, tótok, csak azért nem a mi fánkon gyújtanak gyertyát, mert az apai ágon korán haltak. Hát így várjuk mi Budán, a Dunánál a szentestét. Ezt nem érti a sok okos, aki nemzetről, be- és kivándorlásról tart előadást azoknak, akik meg is élik. 

A legfontosabb üzenetekhez úgysem kell közös nyelv. A család az egyetlen horgony, amely megtarthat minket a történelem, a századok hullámzó óceánjában. Nálunk senki sem akar elsodródni. Senki sem akar messze kerülni az ősz bivaly világától, aki csak ülne a csíkos foteljében, és arra a bizonyos elúszó dinnyehéjra gondolna karácsonyeste is...